Szinte egy szemhunyásnyit sem aludtam az elmúlt éjjel. Túl sok mindenen gondolkoztam, túl sokáig és ennek másnap ittam meg a levét.

Hulla fáradtan battyogtam be az iskolába. Szemem körül egy szörnyű kékeslila folt éktelenkedett, ajkaim sebessé váltak. A kíváncsiságom ezt eredményezte. Amint beléptem az osztályterembe, a társaim egyből megrohamoztak kérdéseikkel arról, hogy mi történt velem, ki tette ezt és még hasonlók. Mindenkit próbáltam a lehető legegyszerűbb válasszal lerázni és éreztetni, hogy nagyon nincs most ínyemre a faggatózás. Nagyjából mindenki meg is értette ezt, egyedül Castieltől kaptam néhány "nagyon vicces" megjegyzést a külsőmre.

A nap folyamán a tanáraim aggódó arcával is szembe találtam magam szinte minden órán, de ők tiszteletben tartották a magánéletemet. A mai világban szinte természetes, hogy fiatalok összeverekednek, gondolom nekik is egyből ez jutott eszükbe, ahogy az arcomra pillantottak. Pedig ha tudnák, hogy miről van szó...

Mikor végre minden órát túléltem ugyanolyan szörnyű hangulattal indultam haza, mint amilyen tegnap is volt. Még mindig fogalmam sem volt arról, hogy mi lenne  a helyes apám kábítószer problémájának ügyében. Annyira el akartam mondani valakinek, aki tudna valami ésszerű tanácsot adni nekem. Mirandát nem akartam terhelni még ennek a súlyával is, éppen elég gondja volt manapság. De akkor mégis ki marad?

Egyből Lysander ugrott be, hiszen ő mindig segített nekem és támogatott engem, amiben csak tudott. De mégis hogy nézne ki, ha felhívnám azzal, hogy apámat láttam felszívni egy adag port és nem tudom mitévő legyek? Elég érdekesen hangzik. Lehet anyámnak kéne elmondjam, bár nem tudom ő hogy dolgozná fel a szituációt. Lehet elhagyná apámat és szétszakadna a családunk, azt pedig nem akarom, hogy megtörténjen, főleg nem miattam.

Miközben ezeken a dolgokon agyaltam, észre sem vettem és már haza is értem. Csend fogadott, egyedül voltam. Se ideges szülők, se problémás húg, csak én. Nem igazán tett nekem jót az egyedüllét, mert csak még több dolog körül forgott az agyam.

A végén úgy döntöttem, hogy pár napig, vagy akár hétig hagyom leüllepedni ezt a dolgot. Ha ez idő alatt nem történik semmi egetrengető, akkor inkább nem is foglalkozok vele, hátha megjavul a helyzet magától.

Az idő csak telt és szinte észre sem vettem, hogy már elérkezett az osztálykirándulás előtti nap. A suliban mindenki erről beszélt, tanulni sem igazán akart rajtam kívül más. Nekem szinte mindegy volt, hogy suliban vagyok-e vagy tengerparton, mindkettő ugyanolyan jó. Bár ahhoz képest, hogy még csak tavasz végefelé járunk, elég meleg az idő, így egy kis felfrissülés a sós vízben biztosan nem árt meg.
 

Mr Faraize nagyon ráfeszült az utazásra, szinte egész nap erről volt szó. Ő és Mr Boris lesznek a kísérőtanáraink, aminek gondolatától mosoly húzódott a számra, hiszen a két kedvenc tanáromról volt szó.

- Nathaniel, összeszedte, hogy mik a kötelező dolgok, amit egy diáknak magával kell vinni egy osztálykirándulásra?

- Pénz, naptej, fürdőruha, mobil... - kezdtem el sorolni a szavakat, amik egymás után voltak feltüntetve a jegyzetemben. Némi megnyugvást véltem felfedezni a tanár úr arcán, hiszen egy elégedett sóhaj kíséretében lerogyott a székre.

- Rendben van. Minden tökéletesen fog alakulni, hogyha mindenki a lista szerint cselekszik. És ne felejtse el senki, hogy aludni viszont sátrakban fogunk.

- Fúj, három napnyi igénytelenség - kezdett el hisztizni Amber, mire a barátnői is csatlakoztak ahhoz, hogy Mr Faraize nagy nehezen felépített önbizalmát egy perc alatt lerombolják.

- Utálom a bogarakat - nyafogott Charlotte megállás nélkül. - Miért nem béreltünk hotelszobát?

- De hát... - habogott az osztályfőnök. Folytatni viszont nem tudta, mert szavaiba a csengő éles hangja hasított bele. A zaj hallatán mindenki felpattant és a lehető leggyorsabban próbálta elhagyni az iskola helyszínét.

Lassú léptekkel sétáltam hazafelé. Talán ez a kiruccanás segít, hogy végre tiszta fejjel tudjam átlátni a dolgokat. Rám fért, hiszen a tengernyi problémámat már nem tudtam, mivel lehetne orvosolni.

Belépve a házba, szembesülnöm kellett azzal, hogy a szüleimnek se híre, se hamva. Amberről tudtam, hogy a kirándulás előtt Li-nél alszik, hogy majd együtt tudjanak jönni a buszhoz, ami a tengerhez fog minket szállítani. Sajnos kísérőt nem lehet magunkkal vinni, szóval mikor megtudtam, hogy Mirandát nem vihetem magammal, elhatároztam, hogy kerüljön bármibe, de vele fogom tölteni a napomat, mielőtt elutaznék.

Gyors mozdulatokkal rúgtam le a cipőmet a lábamról és a konyha felé sétáltam, hogy magamhoz vehessek egy pohár vizet. Szükség volt rá, hiszen eléggé kimelegedtem a hazafelé vezető út során. Az asztalra pillantva egy levél fogadott, miszerint anyámék a szomszéd államba autóztak, mivel itt nem lehet kapni olyan fajta szekrénysort, amilyet ő kinézett magának. Megeresztettem egy fáradt sóhajt, hogy ilyesmi miatt képesek elmenni ilyen messzire, de ha nekik megéri...

Leültem a laptopom elé, váltottunk néhány üzenetet Mirandával. Bátorkodtam meghívni magunkhoz, hiszen mióta együtt vagyunk nem volt ilyen alkalom, hogy csak az enyém a ház egy teljes éjszakára. Vonakodva bár, de belement abba, hogy itt aludjon. Ez volt a kárpótlás azért, amiért három napra magára hagyom.

Háromnegyed óra múlva csengetett is, én pedig beinvitáltam az előszobába. Érdeklődve szemlélt körbe a számára inkább puccosnak vélt lakásban.

- Azta! - döbbent meg, amikor a nappali polcáról levett egy porcelán sellőt anyám gyűjteményéből. Körbeforgatta kezében és minden pontját alaposan végignézte. - Ez lehet többe kerül, mint az összes bútorunk együttvéve.

- Előfordulhat - vontam vállat, próbálva ezzel kerülni az anyagi különbségekről szóló témát. Sosem értettem, hogy sok más fiatal miért érezte magát  másoknál többnek, amiatt, mert a szülei több pénzt tudtak összeszedni, sokszor nem éppen tisztességes munkával.

- Ez a konyhánk, erre a fürdő van, itt pedig Amber és a szüleim hálója - kezdtem az idegenvezetést, ő pedig alaposan végigmért minden helyet. - És itt van a lényeg, az én szobám - vigyorogtam rá, mire egy kedves mosolyt kaptam tőle válaszul.

Belépett a hálószobámba. Nem sok érdekesség volt benne, ágy, könyvespolc, tévé. Semmi extra.

Úgy tűnt ez már inkább hasonlít egy olyan helyre, ahol ő is otthonosan tudta érezni magát. Táskáját letette a székemre, felmászott az ágyamra és a falnak támaszkodva törökülésben helyet foglalt. - Egész jó - jegyezte meg, miközben ismét körbejárt szeme az egészen. - Miért nincs sehol egy kép vagy akármi személyes?

- Nem akarom, hogy a szüleim belekössenek még a barátaim kinézetébe is. Képesek rá.

- Az elhiszem - hümmögött. - Van terved ma estére? - váltott gyorsan témát. Egy pillanat alatt végigfutott az agyamon, hogy mit is lenne jó csinálni, de persze ez kimondva elég kellemetlenül hatott volna.

- Egy filmre gondoltam. Rendelhetnénk pizzát is - néztem rá, de úgy tűnt, ő vár valami folytatásra - aztán majd meglátjuk.

Az este úgy alakult, ahogy azt elterveztük. Megnéztünk egy inkább nevetséges, mint félelmetes horror filmet. Megszámlálhatatlan mennyiségű bakit ejtettek benne a készítők, így álmatlan éjszakáink emiatt biztos nem lesznek. A film mellé pizza is dukált. Azután pedig jött az "aztán majd meglátjuk" rész.

Összebújva feküdtünk az ágyamon, miközben a kezem lassan becsúsztattam barátnőm felsője alá. Óvatosan simítottam végig az oldalán, majd a hasán. Az érzéstől felkuncogott. - Ne csikizz, hé - nevetett. Szép lassan átfordult a másik oldalára, ezután már egymással szembe kerültünk. Nem sokat láttunk, az éj sötétje nem igazán biztosított számunkra rálátást a másik testére. Csókjaink egyre mélyebbé váltak és egyre ritkábban váltunk el egymástól. Apránként kerültek le rólunk a ruháink, amik egytől egyig a földön landoltak. Rövid idő elteltével már Miranda fölé kerültem. Mozdulataim lassan indultak, majd fokozatosan váltak egyre gyorsabbá. Az apró nyögések, a szapora levegővétel mind-mind jelezték, hogy nagyon is élvezzük a helyzetet.

Másnap muszáj volt korán kelnünk, hiszen indulás előtt még ellenőrizni akartam, hogy mindent bepakoltam-e a helyére. Úgy tűnt semmit nem fogok otthon hagyni. Összeszedtük magunkat, majd kilépve gyorsan bezártam az ajtót, megragadtam Miranda kezét és elindultunk a gimi elé, ahonnan a járat, amivel utazok elstartol.

- Köszönöm, hogy elkísértél - nyomtam puszit az arcára, mikor már a parkolóban álltunk.

- Ugyan - legyintett. - Vigyázz, nehogy valaki ellopjon - mosolygott.

- Úgyis visszahoznának - nevettem, majd gyorsan elköszöntem tőle. Láttam, ahogy a buszról az osztálytársaim lelkesen integetnek Mirandának, amit ő is ugyanúgy megtett. Felszálltam. Úgy tűnik én voltam az utolsó. Gyorsan leültem Kim mellé, amiért ő annyira nem lelkesedett. Ki se vette a fülesét, ebből már arra következtettem, hogy beszélgetésmentes út elé nézhetek. Még jó, hogy legalább hoztam magammal könyvet.

- Mindenki megvan? - kiáltott Mr Boris. Gyorsan névsorolvasást tarott és úgy tűnt senki nem maradt le a buszról, így kezdetét vehette az osztálykirándulás.

Két-három órája zötykölődhettünk már, amikor Mr Faraize felállt és közölte az osztállyal, hogy megérkeztünk. Mindenki leszállt a buszról és nagy érdeklődéssel indultak el a hely felé, ahol az elkövetkezendő három napot tölthetjük.

A kemping nem volt valami nagy durranás, de még így is százszorta jobb volt, mint azok a helyek, ahol eddig voltunk.

Egy férfi lépett ki a kis épületből, ami a szálláshelyhez tartozott. Beszélt néhány szót a tanárainkkal, majd visszament oda, ahonnan az előbb kisétált.

- Ide lehet felállítani a sátrakat - mutatott egy pontra Mr Faraize.

- És hova rakta a sátrainkat tanár úr? - kérdezte tőle Alexy.

- De hát mindenkinek magával kellett hoznia - értetlenkedett az osztályfőnök, miközben a fejét vakargatta zavarában.

- Maga mondta a suliban, hogy ön felel a sátrainkért - folytatta Rosalya. A tanár a homlokához csapott.

- A busz csomagtárolójában felejtettem! - kiáltott és visszafutott a parkolóhoz, de a buszunknak már nem volt nyoma sem. Mr Faraize kétségbeesetten sóhajtozott. - Ezt nem hiszem el...

- Most mit fogunk csinálni? Én biztos nem alszok a földön - siránkozott Capucine.

- Tudtam, hogy nem kellett volna eljönni erre a mocskos helyre - folytatta Amber is.

- Befognátok végre? - csattant fel Armin. - Nem tudok tőletek koncentrálni és emiatt haltam meg - nyomta ki játékkonzolja gombját idegesen.

A tanárainkon is meglátszott a feszültség és nekik sem hiányzott cseppet sem, hogy ilyen gyerekesen viselkedjen az osztály.

- Van egy ötletem - szólalt meg végül Mr Boris. - Az unokaöcsém éppen itt tartózkodik Amerikában, csak néhány mérföldnyi távolságra innen. Valószínűleg ő talál majd megoldást a problémánkra.

Reméltem, hogy csak rosszul hallok. Volt alkalmam találkozni az unokaöccsével, de Dake minden, csak nem jó szándékú ember. Ha eddig nem volt eléggé elcseszve ez a kirándulás, akkor most el lesz...