Reggel, mikor kinyitottam a szemem és az órára pillantottam, azt hittem megáll a szívem. Félnyolc. El fogok késni! Őrült módjára kiugrottam az ágyból és kezdtem magamra kapkodni a ruháimat. Apám szigorú hangja villámként hasított belém, mikor berontott a szobámba. - A mai rendezvényen való részvételed nagyon fontos, ha nem jelensz meg, ne akarj a szemem elé kerülni! - üvöltötte, majd pont úgy, ahogy jött, már el is tűnt. Remek. Ismét egy fantasztikus nap elé nézek.

 

Az udvar és a folyosó is üres volt, amikor odaértem a suliba. Az "A" tanterem mellett elhaladva hallottam, ahogy Mrs Shermansky igazgatónő tajtékozva próbálta a kilencedikesek fejébe verni a matematikát. Nem lehet egyszerű. Végül a "B" terem elé érve megtorpantam, majd összegyűjtve bátorságomat, bekopogtam. Szerencsére Mr Faraize tartotta a történelem órát, ő pedig nem a szigorúságáról volt híres, így simán megúsztam a mai késést.

 

A nap további része lassan és eseménytelenül telt, azonban még mindig sokkal jobb volt az időmet a suliban eltöltenem, mint otthon. Órák után bevonultam a DÖK terembe, összerendeztem az iratokat, megcsináltam a házi feladataimat és néhány órán át korrepetálnom kellett Melodyt, így már sötét volt, mire elindultam haza.

 

Semmi mozgás nem volt a házban, így ez arra engedett következtetni, hogy egyedül leszek. Mikor beléptem az előszobába, megpillantottam  egy meghívót a kisszekrényen. - Basszus! Apám üzleti vacsorája... - jutott eszembe hirtelen. Körülbelül két órával ezelőtt már ott kellett volna lennem, így ha most beesnék, lehet kellemetlenebb lenne, mint ha el sem mennék. A telefonomra pillantottam, mikor az a tizenötödik nem fogadott hívást jelezte. Apám, anyám és Amber felváltva. Legszívesebben a világ másik felére menekültem volna, annyira nem voltam kíváncsi az egészre. Mindig ugyanaz volt az összes ilyen esemény. Az egész este arról szól, hogy kinek van több pénze és kinek tökéletesebb a családja. Persze az egész egy hatalmas hazugság. A munkatársai és ügyfelei úgy tudják, hogy ő a mintaapa megtestesítője, akinek a felesége egy csodálatos háziasszony és két tökéletes gyereket nevelt; Ambert, aki mindig csinos és kedves, meg persze engem, aki okos és szorgalmas. A valóság persze messze áll ettől. Egész életében a szeretet nála abban nyilvánult meg, hogy minél drágább ajándékot vágott hozzánk. Anyám legfőbb problémája, hogy nem a legújabb Chanel táskájával tud villogni a barátnői előtt, Amber pedig a legrosszindulatúbb ember, akit valaha láttam, de persze ő apuci kicsi hercegnője és ez mindig is így volt. Ellenben rólam már nincs ilyen jó véleménnyel a család másik férfi tagja. Hiába minden próbálkozásom, gyűlöl engem. Bármit teszek, nem tudok megfelelni neki.

 

Gondolataimból a telefonomon beállított csengőhang zökkentett ki, a képernyőn pedig Lysander neve jelent meg. Felvettem, majd halkan beleszóltam. - Igen?

 

- Hol a fenében vagy? - pirított rám Lysander.

 

- Miről beszélsz? - értetlenkedtem.

 

- A felolvasó est...

 

Áh, én idióta. Ezt is elfelejtettem. Lysander volt az egyetlen, akinek elmondtam a titkomat. Tudom, tudom, azt mondják, hogy amiről már két ember tud, az nem titok, de benne valahogy mégis megbíztam. Nem vagyunk barátok és sosem voltunk azok, mégis olyan nyugalmat áraszt magából, hogy úgy döntöttem megosztom vele, amit eddig mással nem. A bandájuk az összes dalszövegüket neki köszönhetik, emellett pedig verseket is ír és többször is nyert szerzeményeivel az iskolai Ki mit tud-ban. Ő volt az, aki értett is ehhez, így egy szeptemberi napon az egyik szünetben félrehívtam az udvaron és elmondtam neki. A döbbenet kiült az arcára, miközben meséltem, hogy nekem is vannak írói ambícióim. Hál'Isten jól fogadta és támogatott is benne, teljes mértékben. Megmutattam neki néhány rövidebb szerzeményem, amikről igazán pozitív véleménnyel volt és ekkor ajánlotta a felolvasást, hogy menjek el vele és adjam elő az egyik művem, hogy többen megismerjék, amit csinálok. Nehezen, de végül beleegyeztem és most itt tartunk.

 

- Rögtön ott leszek - mondtam és bevágva magam után az ajtót, indultam is.

 

A város egy eldugottabb részén, egy parányi kávézóban van megrendezve, minden hónap második péntek estéjén a felolvasás. A helyiség fala narancssárga és barna színekben pompázott, ami igazán hangulatossá tette. Lysander türelmetlenül dobolt a lábával, miközben a színpadnak kialakított kis emelvényen egy vékony, elcsukló hangú lány próbált felolvasni valamit. Észrevétlenül beosontam és lehuppantam Lys mellé. - Bocsánat - suttogtam, de a következő pillanatban egy éles férfihang az én nevemet mondta.

 

- Nathaniel Peterson a következő.

 

Ilyen tehetetlennek sosem éreztem magam. A fél évi vizsga előtt nem izgultam ennyire, mint most. Végül minden erőmet összegyűjtve pillantottam Lysanderre, aki bátorítóan biccentett, ezzel megadva a kellő lökést, így felálltam és kisétáltam. Nehézkesen, de végül belekezdtem, aztán amint haladt előrébb a cselekmény, úgy szállt tova a lámpalázam is.

 

Mikor befejeztem, mindenki elégedten tapsolt. Nagyjából tizenöt fős lehetett a közönségem, mégis úgy éreztem, mintha több száz ember előtt szerepelnék. Óvatosan meghajoltam és visszasétáltam Lyshez.

 

- Nathaniel, le vagyok nyűgözve. Ez felülmúlta az eddigieket.

 

- Komolyan? - lepődtem meg. Nagyon jól esett az elismerés.

 

 Mivel én voltam az utolsó felolvasó, így néhány ember elindult haza, a többiek pedig kis társaságokba összerendeződve beszélgetni és iszogatni kezdtek. 

Lysander kérdően pillantott rám, hogy hogyan tovább, mire én tétován megvontam a vállam. Épp szóra nyitottam a számat, amikor egy nagyon kellemes hang csendült fel mögöttem. Reflexszerűen megfordultam és egy lánnyal találtam szembe magam, aki nálam körülbelül fél fejjel lehetett alacsonyabb, vállig érő szőke haja és őzbarna szemei voltak. Volt valami megmagyarázhatatlan kisugárzása. Szinte tündéri volt.

 

- Elnézést, mit is mondtál? - kérdeztem tőle, mikor már kicsit magamhoz tértem. Lágyan elmosolyodott.

 

- Csak gratulálni szerettem volna a novelládhoz, gyönyörű volt.

 

- Öhmm...köszönöm - mondtam zavarodottan, ám mielőtt még beállhatott volna a kínos csend, bemutatkoztam. - Nathaniel vagyok.

 

- Tudom - mosolyodott el ismét. De mégis honnan tudhatja? Ja, persze, hiszen mondták a nevem, mikor kihívtak. - Én pedig Miranda. És a barátod...? - nézett kérdően a mellettem álló Lysre.

 

- Lysander a nevem - válaszolta röviden, mélyen tartva a szemkontaktust és cseppet sem kiesve az úriember szerepből. - Nathaniel... - fordult felém - szeretnél maradni? - Igazából a kérdés költőiségével teljesen tisztában volt, hiszen egyértelműen látta rajtam, hogy nem bánnám, ha még maradnánk egy kicsit. Bár ha egyszer hazaérek, biztosan óriási balhé lesz abból, hogy ma nem jelentem meg az apám számára fontosnak vélt eseményen, mégis úgy éreztem, hogy maradnom kell. Meg persze maradni is szerettem volna. Óvatosan bólintottam, majd miután kiválasztottunk egy szimpatikus asztalt, helyet foglaltunk.

 

- Mióta foglalkozol az írással? - kezdte Miranda a társalgást.

 

- Egy ideje már szórakoztatom ezzel saját magam, azonban ez az első alkalom, hogy nyilvánosan is ki mertem állni és megmutatni közönségnek. Eddig csak Lysander tudott az egészről - magyaráztam. - És veled mi a helyzet?

 

- Nekem már nem ez az első alkalom, hogy itt vagyok. De ma este csak hallgatóság voltam - nevetett. 

 

Ezek után különböző témák követték egymást és kiderült, hogy rengeteg olyan dolog van, ami mindkettőnket érdekel. Eddig csak egy olyan lány volt, akivel ennyi hasonlóság volt bennünk - Melody. Jártunk ugyan egy ideig, de az én részemről nem igazán volt az több, mint barátság. Emiatt hamar vége is lett, bár van egy olyan sejtésem, hogy ezt ő nem teljesen így gondolja.

 

Idő közben Lysandert felhívta Castiel, hogy sürgős ügyhöz kellene a segítsége, bár ennél többet nem tudtunk meg. Így ketten maradtunk, Miranda és én. Az idő repült, miközben vele beszélgettem és csak akkor tűnt fel, hogy már éjfél is elmúlt, mikor a kávézóban dolgozó pincér srác finoman utalt rá, hogy ideje távoznunk.

 

Nevetve léptünk ki a helyről a szakadó esőbe. Sietősre vettük lépteinket, majd elbúcsúztunk egymástól.

 

Mire hazaértem, mindenem csurom vizes volt, így belépve a lakásba egyből kezdtem magamról ledobálni a ruháimat, de ekkor észrevettem a szüleim hálójából kiszűrődő fényt. Néma csendben próbáltam besunnyogni a szobámba, anélkül, hogy feltűnjön nekik bármiféle nesz.

 

Átlépve küszöbömet, megkönnyebbülten sóhajtottam fel, ám örömöm túl korainak bizonyult. Apám vadállat módjára rontott be az ajtón, arca teljesen kipirult a dühtől.

 

- Ilyenkor kell hazaérni, te semmirekellő? Arról ne is beszéljünk, hogy mekkora szégyent hoztál rám ma azzal, hogy nem jelentél meg a vacsorán!

 

- Elfelejtettem - nyögtem, de nem volt túl hatásos érv.

 

- Elfelejtetted? - ismételte meg hitetlenül. - Garantálom, hogy ezt nem fogod elfelejteni! - ordította, majd lekevert egy hatalmas pofont.

 

Az ütéstől hátrahőköltem és sajgó pofacsontomra tapasztottam a kezem.

 

- Ebből talán megtanulod végre, hogy itt az van, amit én mondok és te jársz rosszabbul, ha nekem keresztbe teszel! - üvöltötte. Életkedvemet teljesen hazavágta ezzel a húzással. Nem az első eset, hogy ez előfordult. Hangosan szitkozódva távozott a szobámból.

 

Mindig is bántott, hogy így viselkedett velem, holott semmivel nem szolgáltam rá erre. Azonban hiába is próbáltam volna tenni bármit ez ellen, úgyis hatástalannak bizonyult volna.

Szomorúan az ágyamra dőlve húztam elő a telefonom, vizes farmerem zsebéből. Egy új üzenetet jelzett.

 

" Remélem nem áztál el nagyon. Mikor ismétlünk? Aludj jól! Miranda "

 

Halvány mosoly jelent meg a szám sarkában. - Tündér... - suttogtam magam elé.

 

Következő >>