Körülbelül két hete nem láttam Mirandát. Az utolsó alkalom az a felolvasó est volt, ahol megismertem. Ez idő alatt többször próbáltam elhívni ide-oda, hogy kicsit jobban megismerjük egymást, de mindig lerázott. Az okát nem tudom, hiszen Facebook-on tartjuk a kapcsolatot és ott pedig nagyon közvetlen.
Viszont a kifogásai nem túl hihetőek. Szakított a barátnője és ki van borulva, ezért szüksége van rá, beteg rokont kell meglátogatnia vagy épp a szomszéd kisgyerekre kell vigyáznia. Lehetséges, hogy túl sok könyvet olvastam már, de ezek a tipikus kifogások, amivel a nők próbálják finoman kikosarazni az adott pasit. Csak reménykedni tudok, hogy ebben az esetben valami más áll a dolog hátterében.
Testnevelés órán Mr Boris már szinte könyörgött Castielnek, hogy álljon be kosárlabdázni, mert az iszonyú sok hiányzása miatt osztályozhatatlan néhány tantárgyból, köztük tesiből is.
- Francért nem lehet engem békénhagyni?! - morogta a tanárnak, majd kelletlenül odatrappolt Dajan elé. Én már az előző körben fociztam, így unottan figyeltem a meccset.
Castiel nem kímélte az ellenfél csapat tagjait, mindenkit lazán félrelökött. Egy idő után Dajan ezt megelégelte és amikor a vörös hajú srác a kelleténél erősebben rontott neki, Dajan visszalökte, aminek következtében Castiel rosszul lépett és a földön találta magát.
- Picsába már! - ordított rá a fekete srácra, majd elbicegett a padig. Bokája egyre nagyobbra dagadt. Mr. Boris rövid tanakodás után arra jutott, hogy Lysander kísérje el az orvosiba.
A nap folyamán Lysander telefonon informált Castiel hogylétéről. Az iskolából elküldték őket a kórházba, ahol kiderült, hogy Castielnek bokaszalag szakadása lett. Azért ezt még neki sem kívántam.
- Nathaniel...?
- Igen?
- A kórházban találkoztunk Mirandával. Meglepődtem, hogy ilyen helyen látom. Nem tudod miért volt ott?
- Jó kérdés - gondolkodtam el, de nem volt sok időm, hiszen elköszönt Lysander, mivel ő vitte haza barátját.
Volt még egy utolsó kémia óránk, de a különféle kísérletek nem nagyon kötöttek le, pedig szerettem a tantárgyat. Azon agyaltam, amit Lys mondott. Tulajdonképpen meg is nyugtatott, hiszen akkor Miranda tényleg nem akart lekoptatni, csak a beteg rokonát látogatta meg. Akaratlanul is elmosolyodtam a gondolaton.
A kedvem egészen feljavult, mire hazaértem. Apám és egy barátja, Jack hangja szűrődött ki a konyhából. Elég feldúltnak tűntek. Óvatosan az ajtóhoz sétáltam, hogy halljam miről is van szó.
- Sajnálom Francis, de az ügyfél visszamondta a megállapodást. Nagy esély van arra, hogy mindenünket elveszítsük - hallottam Jack szavait.
- A rohadt életbe! - káromkodott apám. - Hogy lehettem ilyen idióta, hogy hagytam magam rábeszélni erre a bizonytalan üzletre?
- Na azért ne túlozz, te is ugyanolyan jó ötletnek tartottad akkor! - vágott vissza Jack.
- De te negyedannyit sem kockáztattál, mint én! Ha ez megtörténik, biztos el kell költöznünk...
Hogy mi? Elköltözni? Mikor végre van egy hely, ahol szeretek lenni, vannak barátaim is és persze ott van Miranda...
Csendes léptekkel haladtam a szobám felé, nem akartam, hogy rajtakapjanak a hallgatózáson. Tanakodtam, hogy mit lehetne tenni, de ehhez én kevés vagyok. Ha tudnám is a konkrétumokat, kötve hiszem, hogy pont én tudnék rajtuk változtatni.
Már vagy két órája otthon voltam és épp egy Sherlock Holmes könyvet olvastam, mikor hirtelen a laptopom jelzésére lettem figyelmes. Odasétáltam az asztalhoz, majd a székre leülve nyitottam ki a gépet.
" Ráérsz most? " - olvastam Miranda üzenetét. Egyből megörültem. Igaz, hogy holnap témazárót írok irodalomból és földrajzból is, de abban a percben ez nem érdekelt, hiszen végre újra láthatom őt. A csillogó szőke haját és a ragyogó mosolyát...
Megráztam a fejem, hogy egy kicsit észhez térjek és válaszoltam neki.
A legutóbbi veszekedésünk óta apám és köztem a kommunikáció nagyon minimálissá vált. Ha lehetett megpróbáltam itthon sem lenni. Mikor megbeszéltük Mirandával a találkozó helyszínét, az előszobába mentem, hogy felvegyem fekete kabátomat.
Közeledő léptek zaját hallottam, így a hang irányába néztem. Apám állt előttem, furcsa arckifejezéssel.
- Hova készülsz? - se köszönés, se semmi, de már megszoktam. - Hm?
- Találkozóm van.
- Melodyval? - csillant fel a szeme. - Ő egy kedves és jómódú lány, az apjával együtt teniszezek. Örülnék, ha több időt töltenél vele, hiszen minden szempontból jó fogás - magyarázta, miközben körbetekertem a sálat a nyakamon.
- Nem vele.
- Akkor kivel? - kérdezte számonkérő hangnemben.
- Nem mindegy? - meg sem vártam válaszát, kicsaptam magam előtt az ajtót és elsiettem. Semmi kedvem nem volt hallgatni azt, ahogyan Melodyt fényezi vagy egy prédikációt arról, hogy mennyire tiszteletlen vagyok.
Szaporán vettem lépteimet, hiszen még a találkozó előtt be akartam ugrani a boltba, hogy meglepjem valamivel Mirandát. Talán virág? De mi van, ha ez nem is randi? Akkor odaállítok, mint egy szerencsétlen kisgyerek és az egész találkozó kínos lesz. Na ilyenkor mit csináljak?
Végül a csokoládé mellett döntöttem. Igaz, hogy én nem szeretem, de az emberek háromnegyede igen. Úgy gondoltam ezzel nem foghatok mellé.
A parkban már messziről kiszúrtam, hogy egy padon üldögél. Gyönyörű volt aznap is. Sötétbarna színű, hosszú kabátja tökéletesen kihangsúlyozta a szemét. Mikor észrevett, mosolya füléig kúszott s mikor odaléptem, átölelt és az arcomra nyomott egy puszit. Belepirultam, de igyekeztem leplezni a zavarom.
- Ezt neked hoztam - nyújtottam át neki az édességet.
- Ez igazán kedves tőled - mosolygott rám - bár én nem ehetek ilyet, sajnos tejérzékeny vagyok. Majd odaadom anyukámnak.
Zavartan vigyorogtam rá, ám fogalmam se volt mit mondhatnék. Egy darabig így néztük egymást, végül Miranda megszólalt. - Köszönöm - mosolygott rám.
Bár próbálta megtörni a fagyos hangulatot, én csak szótlanul sétáltam mellette. Próbáltam keresni valami témát, kutattam a fejemben, hogy mégis miről beszélgethetnénk, de semmi. Minden üres volt. Végül egy kiscica érkezett a segítségemre. Hosszú, szürke-fekete csíkos bundája volt. A lábamhoz dörgölőzött és dorombolni kezdett. Leguggoltam és megsimogattam a fejét.
- Szia cicus!
- Annyira aranyos! - lelkesedett Miranda, ami megmosolyogtatott. Imádom a cicákat és ahogy láttam ő is. Sajnos nekem nem lehetett, mivel édesanyám allergiás a macskaszőrre. Meg amúgy se, mert amit én szerettem volna, az sosem lehetett.
- Nézd mennyire remeg! Biztos nincs neki gazdája - szomorodott el, miközben szorosan magához ölelte az állatot.
- Nem tudod hazavinni?
- Sajnos nem - görbültek le ajkai. - És te? - nézett rám reménnyel teli, csillogó tekintettel. Egy pillanatig haboztam.
- Talán néhány napig vigyázhatok rá. Majd megkérdezem Kentint és Armint, hogy esetleg be tudnák-e fogadni - Miranda nem teljesen értette kikről beszélek. - Ja, ők az osztálytársaim.
A lány nagyon megörült, arcáról le sem lehetett volna törölni a vigyort. Felemeltem a reszkető cicát és lejjebb húzva kabátom cipzárját, mellkasomhoz szorítottam.
Leültünk egy padra. A kismacska idő közben nagy dorombolás közepette aludt el.
- Mi legyen a neve?
- Cuki! - vágta rá Miranda.
- Most ez komoly? - néztem rá felvont szemöldökkel.
- Miért? - nevetett. - Illik rá.
- Azt elismerem, viszont ettől függetlenül megérdemel szegény egy tisztességes nevet.
- Akkor... legyen Nana!
- Ez nem is rossz - simogattam meg a szundikáló állatot.
A hangulat idilli volt. A kezdeti zavarnak szinte nyoma sem volt. Jól elbeszélgettünk a padon üldögélve. A hab a tortán az volt, hogy elkezdett szállingózni a hó. November vége felé nagy esélye volt ennek, mégis meglepetésként ért minket, így csodálkozva pillantottunk fel a szürkésfehér égboltra.
Mikor teljesen átfagytunk, úgy döntöttünk ideje hazamennünk. Elkísértem a lakásukig. Nem hívott be, bár nem is bántam ezt. Út közben bementem a boltba, hogy tudjak mit enni adni Nana-nak.
Belépve otthonomba, egyből apám éles hangja szólított.
- Nathaniel, vendégeink jöttek.
Ez még kellett nekem...
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
