Első utam a szobámba vezetett. Jobban érdekelt az, hogy Nana-t biztonságban tudjam, mintsem, hogy kikkel kell megint jópofizzak. Óvatosan az ágyra helyeztem újdonsült háziállatomat, aki nem nagyon zavartatta magát, egy óriási nyújtózás után a párnára kuporodott.

 

- Nathaniel! - szólt erélyesen apám. Sietve bezártam ajtómat, kulcsát pedig zsebem mélyére süllyesztettem. Mikor a nappaliba értem, kikerekedtek a szemeim. Melody és az apja bámultak vissza rám.

 

- Szia! - örült meg nekem a barna hajú lány és lelkesen megölelt. Finoman eltoltam magamtól és az apja felé fordultam.

 

- Jó estét, Mr Lindway.

 

- Üdv Nathaniel - mosolygott rám hidegen. Most is öltönyt viselt, akárcsak eddig bármikor. Lehet egyáltalán más ruhadarab a szekrényében?

 

Kérdő arckifejezéssel tekintettem körbe. Nem értettem, hogy este tizenegy órakor mit keresnek itt, hiszen nincs olyan viszonyban a két család, hogy ez természetes legyen. Jó, az ő apja és az enyém együtt járnak teniszezni, meg ahogy hallottam van készülőben valami új, közös üzletük, de ez sem indokolja ittlétüket. Végül úgy döntöttem, hogy leülök a kanapéra, ahol Amber és anyám foglaltak helyet. Úgy tűnt, őket is feszélyezi a helyzet.

 

Megérkezésem után kínos csend telepedett a társaságra, azután pedig Mr Lindway kezdett el beszélni a legújabb üzletről. 

 

Melody a szeme sarkából végig engem figyelt, ami kezdett idegesítővé válni. Ide-oda forogtak gondolataim, teljesen máshol jártam. Apám szavaira kaptam fel a fejem.

 

- Hamarosan kiderül, hogy mi kapjuk-e meg az üzletet. De előtte még a megbízó, Mr Jameson ad egy bált, ahova minden lehetséges üzletfelét - és azok családját - meghívja. Szeretne nagyobb betekintést nyerni emberei életébe, hogy biztosan jól döntsön - magyarázta. - Ugye itt jöttök képbe ti - nézett rám, majd Melodyra. - Köztudott, hogy Jameson nagyon családcentrikus és sokszor az üzleteiben is ez a nézőpont szerint dönt. A család fontossága a fiatalon kötött házasságnál kezdődik. Ha titeket úgy mutatnánk be, mint jegyespárt, garantáltan az ölünkbe hullna a megbízás, hiszen értékelné, hogy egy családként állnánk hozzá a munkához is.

 

- Mi?! - csattantam fel értetlenül. - Én ezt nem vállalom - jelentettem ki, majd a szobám irányába indultam.

 

- Mégis mit képzelsz? - állt fel apám és jött utánam.

 

Ajtóm előtt ragadta meg a karom és nagy erővel szorított a falhoz. Az ajtókerethez ütődött gerincem, mely az érzésre sajogni kezdett. Halkan, de indulatosan beszélt hozzám.

 

- Ezt az üzletet nem bukhatjuk el, különben rohadt nagy szarban leszünk. Ha ez az egyetlen megoldás, te elmész és eljátszod, hogy mennyire boldog kapcsolatban élsz Melodyval. Remélem felfogtad. Meg nem akarok látni semmiféle ellenállást - fenyegetett, végül elengedte ingemet és visszatért a vendégeihez.

 

Forrt bennem a düh. Nem akartam egy percet sem eltölteni Melodyval, főleg mióta megismertem Mirandát. Éppen elég nap, mint nap a DÖK-ös munkákat vele végezni az iskolában. De mi, mint jegyesek? Brr. A hideg is kiráz a gondolattól.

 

Fáradtan dőltem ágyamba, de aludni most nem tudtam. Túl sok dolog kavargott bennem. Elővettem füzetemet és írni kezdtem. Kiírtam magamból mindent, ami elmémben kavargott. A dühöt, a zavart, a csalódottságot. Talán igaz az, hogy a legjobb művek akkor keletkeznek, mikor az íróban ilyen heves érzelemviharok dúlnak. Már jóval elmúlt éjfél, mire becsuktam a kis noteszemet és nyugovóra tértem. Egy dolog éltetett. Holnap felolvasó est lesz és ismét láthatom Mirandát.

 

Másnap az iskola egész normális ütemben haladt, mindaddig, míg az igazgatónő elő nem rukkolt azzal, hogy ideje készülnünk a minden évben megrendezett karácsonyi vásárra. Persze a feladat nagy része most is rám hárult, de legalább a gondolataimat lekötötte a szervezkedés. Az én dolgom volt, hogy kiosszam mindenki feladatát. Idő kellett, amíg össze tudtam írni, hogy kinek, mit kéne csinálnia, de azt hiszem jól sikerült a beosztás. 

 

Violette-t és Irist érte az a megtisztelő feladat, hogy ők készítsék el az eladásra szánt tárgyakat. Mivel majdnem volt még egy hónapunk karácsonyig, így az idő adott volt. Lysander és Kentin számára a bódék felállítását és kifestését választottam. A rendezvény az iskola aulájában lesz, de mégis a hangulat miatt a kis fa építmények elengedhetetlen kellékek. Armin és Alexy a büféért lesznek felelősek. Bár sokszor elgondolkoztam, hogy ez vajon jó ötlet-e? Kim és Rosalya az árusítást vállalták és bár Melodynak is ezt a feladatot szántam, beszélt az igazgatónővel, hogy velem együtt a díszítést csinálja. Hát meg kell mondjam, nem repestem az örömtől.

 

 

Eléggé elhúzódott a szervezkedés és a DÖK-ös megbeszélés, így szinte alig maradt időm elkészülni a felolvasásra. Lysander most nem tartott velem, közbejött neki valami, így most csak Miranda és én leszünk. Meg rajtunk kívül tíz-húsz ember, de az mellékes.

 

Hogy biztosan odaérjek, hívtam egy taxit. Viszonylag gyorsan odaértünk, még ha az időjárás nem is kedvezett nekünk. Két napja már havaseső esett. Szörnyű.

 

Ahogy kiszálltam az autóból, a kávézó előtt megpillantottam Mirandát. Nagy mosollyal az arcán fogadott.

 

- Rám vártál? - kérdeztem meglepetten. Ő bólintott, én pedig elkezdtem az ajtó felé tolni. - Meg ne fázz nekem emiatt.

 

- Ugyan. Csak két percet álltam kint - kuncogott, majd levette kabátját, én pedig felakasztottam a fogasra az enyémmel együtt.

 

- Ma te is felolvasol? - kérdeztem.

 

- Talán... - mosolyodott el pimaszul. Felvont szemöldökkel pillantottam rá.

 

Válaszolni sem volt időm, hiszen a műsort közvetítő férfi már az ő nevét mondta. Magabiztos vigyort küldött felém és kisétált a mikrofon mögé.

 

Elkezdett beszélni, én pedig csak rá tudtam figyelni. Érdeklődve hallgattam minden egyes szavát. Az egész nagyon tetszett, de a közepe felé igencsak érdekessé vált.

 

- ... és eljön az a pillanat, mikor az ember lánya végre találkozik a szőke hercegével. Bár lehet, hogy az első dolog az, hogy bosszankodunk azon, hogy eddig hol a fenében lehetett vagy miért nem ismertük meg előbb, de ilyenkor meg lehet nyugtatni magunkat azzal, hogy biztosan elromlott a GPS-e vagy csak elugrott rózsát venni, de nemsokára odaér hozzánk. Bár az általam ismert mesében a tudatlan herceg csokival ajándékozta meg a tejérzékeny hercegnőt, de ez a lényegen nem változtatott... - hangja vidáman csengett és olykor-olykor felém pillantott. Felnevettem megjegyzésein.

 

Miután befejezte, visszasétált hozzám. A szemek ránk szegeződtek.

 

- Köszi, hogy miattad mindenki minket bámul - viccelődtem vele.

 

- Ezzel jár a hírnév... - nevetett, majd engem szólítottak. Felolvastam az előző éjjel írt versemet, amiben semmi vidámság nem volt, a közönség mégis örömmel fogadta.

 

Nem igazán éreztük úgy, hogy a továbbiakban ott kéne maradjunk, így megbeszéltük, hogy hazamegyünk. Segítettem Mirandának felvenni a kabátját és megígértem neki, hogy hazakísérem.

 

Csendben lépkedtünk egymás mellett, mikor arra lettem figyelmes, hogy megfogta a kezem. Az első reakcióm az volt, hogy elhúztam, de mikor felfogtam a szituációt és zavarom is úgy ahogy elmúlt, én nyúltam az övé után. Ujjainkat összekulcsolva sétáltunk el a kapujukig. Tetszett benne ez a közvetlensége felém. Láttam rajta, hogy ő is ugyanúgy zavarban van, mint én, azonban ezt ő leküzdötte. Példaértékűnek tartottam.

 

A kapujuk előtt megálltunk, majd szembe fordultunk egymással. A filmekben ilyenkor szokott következni a romantikus búcsúcsók. 

 

Nagyon is szerettem volna, ha a mi esetünkben is így lenne. Csendben álltunk, miközben ő ragyogó mosolyt küldött felém. A francért vagyok ilyen beszari...

 

Miközben próbáltam bátorságot gyűjteni el sem tudom képzelni milyen szerencsétlenül nézhettem ki. Ki sem kellett mondanunk, ahogy tekintetünk találkozott, megértettük egymás szavait és elnevettük magunkat.

 

Talán ez kellett nekem, ezután óvatosan magamhoz vontam és megcsókoltam. Így lett az álomból valóság.

Néhány percig ajkaink összeforrtak és legszívesebben örökké így maradtam volna. De ekkor eszembe jutott az, amire apám kér és, hogy ezzel tulajdonképpen Miranda szemébe hazudok.

 

- Mi a baj? - kérdezte aggódva.

 

- Semmi - ráztam meg fejem és erőltettem magamra egy hamis mosolyt. - Csak boldog vagyok veled, kis Tündér.

 

- Én is - mosolyodott el és szorosan magához ölelt.

 

Elbúcsúztunk egymástól, ő pedig még a bejárati ajtóban állva, visszafordult és mosollyal az arcán integetett nekem.

 

Bár örömöm nem lehetett teljesen őszinte, mégis boldogan sétáltam hazafelé. A sok napja tartó latyakos, havasesős idő után, végre ismét a kristálytiszta hópelyhek szállingóztak mindenfelé.

 

Következő >>