A napok és a hetek csak teltek és nem hallottam semmit Miranda felől. Nem egyszer próbáltam felvenni vele a kapcsolatot, hívtam telefonon, írtam neki Facebookon, de egyszer sem válaszolt. A kedvem azóta szörnyű volt, úgy éreztem, hogy most tényleg elrontottam mindent. Pedig őszintének kellett volna vele lennem, de ehelyett már hosszú ideje csak hazudtam neki.

 

Rohamosan közeledett a karácsony és ezzel együtt az iskolában megrendezett vásár is. Megpróbáltam a maximumot kihozni magamból, azonban lehet, hogy több kárt okoztam, mint hasznot. Ráadásul az, hogy Melodyval kellett dolgoznom, rátett még egy lapáttal az amúgy is ramaty hangulatomra. Idő közben megtudtam, hogy meglátott egyszer Mirandával és amikor a bálon csak úgy a semmiből megcsókolt, az inkább szólt Mirandának, mint a szüleink ügyfeleinek. Azóta még jobban pikkelek rá, mint eddig. Nem gondoltam volna, hogy ilyen sötét lelkű ember ő. Pedig az ártatlan külső nem ezt mutatja.

 

Holnap lesz a vásár, így a mai napon a tanítás elmaradt, helyette viszont mindenkinek a számára kiszabott feladatot kellett végeznie. Szomorúan csavartam egy karácsonyi gömb köré egy piros színű, arany szegéllyel díszített anyagot, mikor Rosalya lépett oda mellém. 

 

- Nathaniel, minden rendben van? - kérdezte és hangjában aggódást véltem felfedezni.

 

- Nem igazán... - tettem le a gömböt és arcomat tenyerembe hajtottam. Le sem tudtam volna tagadni, hogy valami nem oké velem, de nem is akartam. Rosa már ígyis a fejembe látott.

 

- Lány van a dologban? - kérdezte szinte suttogva, mire csak bólintottam egyet. Nem zaklatott tovább kérdésekkel, csak bíztatóan végigsimított a hátamon.

 

- Minden rendben lesz - nézett rám és küldött felém egy mosolyt. Valamilyen szintű pozitív töltést eredményezett ez, mert ezek után már nem rontottam el semmit, ami az elmúlt napokat tekintve nagy szónak számít.

 

Kettő órára végeztünk mindennel és ahogy végigsétáltam a bódék között, tényleg igazi karácsonyi hangulatom lett. Az egész aulát és folyosót műhóval borítottuk be, mindenhol fenyő illat szállt a díszként szolgáló ágak miatt, a különféle színű és formájú díszek pedig feltették az i-re a pontot. Elégedett voltam az egésszel.

 

Amikor hazaértem, anyám tüsszögési rohama fogadott - ismét. 

 

- Mi a franc van már? - bosszankodott két hapci között. Az orrom alatt mosolyogtam, hiszen az oka én voltam, vagyis pontosabban a kiscicám, Nana. Azóta is tökéletesen el tudtam bújtatni és szerencsére senki nem gyanakszik, hogy bármilyen állat van a házban. Bár anyám allergiája kezd egyre durvábban kijönni, mivel nem csak a macskaszőrrel vannak problémái, így arra gondol, hogy más áll a dolog hátterében.

 

Egykedvűen léptem be a szobámba, majd egyből az ágyba dőltem, ahol a macskám már dorombolva várt. Mostanában ő volt az egyetlen élőlény, aki nem idegesített. 

 

Meglepetésemre apám és Mr Lindway megkapták a megbízást, ami egyből üzleti úttal járt, így Európába utazott. Jobb is így, egymástól több ezer kilóméter távolságra. Bizonytalan ideig ott is marad, így most nőuralom van a házban. Előtte egész nyugalmas napjaink voltak, de a bál óta anyám is adott már egy party-t itthon és Amber is rendezett egy pizsibulit, Li, Charlotte és Capucine számára. Ilyenkor legszívesebben elhúztam volna a csíkot, csak nem volt hová mennem. Ezen alkalmakkor  csak bezárkóztam a szobámba és írtam.

 

A felolvasó estre is elmentem múlt pénteken, de amikor nem láttam a közönség között Mirandát, meg is fordultam és kiléptem a helyről. Nem bírtam volna ott lenni. Pedig elterveztem, hogy a karácsonyt is együtt töltjük és vettem neki egy nyakláncot is. Ezüst színű, rajta egy kövekkel kirakott medállal, ami egy M betűt ábrázol. De úgy tűnik, hogy nem lesz lehetőségem arra, hogy átadjam neki.

 

A vásár hamar lezajlott és nem történt semmi különös dolog, amit ki lehetne emelni. Alexy és Armin okoztak egy kis felfordulást, ami várható is volt, de hál'Isten nem volt komoly. Bárki eljöhetett erre a vásárra, így sok ismeretlen ember mászkált az iskolában, de olyan jó bevételt hozott, hogy az osztálykirándulást abból a pénzből finanszírozzák majd. Ami azért jó hír, hiszen unalmas volt már, hogy minden évben csak a helyi kempingbe mentünk, ahol a fákon kívül semmi mást nem láttunk. Persze a társaság a lényeg, de akkor is...

 

Amikor az utolsó ember is elment már sötét volt és úgy döntött a csapat, hogy muszáj lesz egy kicsit összepakolni, mielőtt hazamennénk. Mindenki segített ebben, aminek meg is lett a következménye. Amber és a barátnői próbálták leszedni a kifüggesztett táblát, ami a vásárt hirdette, de a csempe meg volt törve ott, ahova a létrát rakták. Elveszítve egyensúlyát, Amber a létrával együtt eldőlt.

 

Ijedten szaladtam oda hozzá, de láthatólag néhány horzsoláson kívül más baja nem lett, ő azonban többet látott bele.

- Nathaniel, azonnal vigyél el a kórházba - nyávogta olyan hangon, amilyet utoljára gyerekkorunkban hallottam.

 

- Szerintem nincs semmi komoly probléma - próbáltam nyugtatni, de ő ragaszkodott hozzá.

 

- Nathaniel, lehet eltört valamim... - mondta könnybe lábadt szemekkel. - Kérlek...

 

Felsegítettem a földről, hívtam egy taxit és miközben a kórház felé tartottunk, anyut is értesítettem arról, ami történt. Ő persze csapot-papot otthagyva rohant, hogy megnézze mi történt a húgommal.

 

A kórházba érve, az orvos behívta Ambert, ahol ellátták a sebeit, ezalatt az idő alatt én pedig a váróban ülve vártam, hogy mehessünk végre. Idő közben jó néhány orvos szaladt fel s alá, egy-egy idős nénit toltak el előttem tolókocsival. Nyomasztóan hatott rám a kórház, mindig is utáltam azt a szagot és légkört, ami ott volt. 

 

Egyszer csak kicsapódott az egyik ajtó előttem és egy hordágyon nagy sebességgel toltak befelé egy beteget. Egy lányt. Csak a szőke haját láttam, majd ezután kirajzolódott előttem az arca is.

 

- Miranda! - kiáltottam fel és siettem utánuk, de addigra már a sürgősségi osztályra vitték be. Az ajtó előtt megállított egy orvos. 

 

- Uram, ide nem jöhet be!

 

- De... - próbáltam valamit mondani, azonban velem mit sem törődve lépett be utánuk az ajtón.

 

Én meg ott álltam teljesen ledöbbenve, aggodalommal és magamat okoltam az egészért. Fogalmam sem volt mi lehet vele, lehetséges, hogy pont valami ilyesmi miatt nem válaszolt a leveleimre, hívásaimra. Én meg semmit nem gyanítottam. 

 

Megpróbáltam a recepción megtudni valamit, de mivel nem vagyok közvetlen hozzátartozó, így semmilyen információt nem adhatnak ki a betegről. Ilyenkor utáltam a szabályokat.

 

Ekkor toppant be anyám, aki csak a lesápadt arcomat láthatta, így aggódva szaladt oda hozzám.

- Mi történt Amberrel? Ne vágj már ilyen arcot, mondj valamit! - hadarta, miközben néha megráncigált, hogy figyeljek már rá.

 

- Nincs baja, ott van bent - mutattam arra az ajtóra, ahova nemrégen a doktorral együtt ment be. Anyám odatipegett és óvatosan kopogott néhányat, majd mikor kitárult az ajtó, ő is eltűnt abban a betegszobában.

 

Még mindig sokk hatása alatt voltam és ezzel keveredett az idegesség, a gyomorgörcs, a lelkiismeretfurdalás és még sok negatív érzés egyaránt.

 

Anyámék végeztek és kiléptek a váróterembe.

- Nath, gyere megyünk haza! - szólalt meg negédesen, amit hirtelen nem is tudtam hová tenni. Talán tényleg megijedt, hogy történt valami Amberrel és most, hogy megnyugodott, előjön a normális énje?

 

- Én még maradok - jelentettem ki határozottan, mire csak furcsa pillantásokat és egy lesajnáló nézést kaptam a húgomtól.

 

- Ha neked ez így jó... - dobta hátra Amber a haját. - De siess haza, mert nem fogom egyedül feldíszíteni a fát - parancsolt rám. Csuklóját és térdeit kötés borította, s miközben az autó felé igyekeztek, azokat vizsgálgatta. Az ablakból még láttam, ahogy elhajtanak anyám kocsijával.

 

Vettem az automatából egy erős fekete kávét, amibe mikor belekortyoltam, leégettem a nyelvem, plusz amilyen szörnyű íze volt, nem sokat segített rajtam. A telefonomat néhányszor elővettem, csak hogy tisztában legyek mennyi is az idő. Alig telt el huszonöt perc, nekem mégis olyan érzés volt, mintha már egy teljes éjszakája ott ülnék és várakoznék. Ennél jobb karácsonyt el sem képzelhettem volna magamnak.

 

Körülbelül másfél órával később az az orvos lépett ki az ajtón, aki megállított engem. Körbenézett, majd mikor fel akartam állni, hogy na akkor én most odamegyek hozzá, hirtelen rám pillantott. Komor arckifejezéssel kezdett felém sétálni, miközben én el sem tudtam képzelni, hogy mi történhetett ott bent...

 

Következő >>