Ahogy az orvos lépkedett felém, lepergett előttem az egész életem. Magam sem értettem az egészet, de szinte minden pozitív gondolatot kiölt belőlem ez a néhány pillanat. Szavakba sem tudom fogalmazni azt az érzést. Amikor már majdnem előttem volt, félrenézett és a tőlem néhány székkel arrébb ülő házaspárhoz ment. Hirtelen el tudtam volna küldeni melegebb éghajlatra, de aztán tudatosult bennem; valószínűleg ők lehetnek Miranda szülei. A nő középmagas, kedves arcú teremtés volt, rövid vörösesbarnára festett hajjal. A férfi enyhén kopaszodó, szigorú tekintetű embernek tűnt. Szinte tiszteletet parancsolt magának.

 

Ahogy őket fixíroztam, a fehér köpenyes alak elkezdett beszélni, így igyekeztem fülelni és várni, hogy beigazolódnak-e a sejtéseim.

 

- Mr és Mrs Hill - szólította meg őket. Tudtam! A nő idegesen tördelte ujjait és már szinte sírva fakadt, miközben várta, hogy az orvos folytassa. - A lányuk állapota stabilizálódott, azonban egy ideig bent kell tartanunk. Ma már nem mehetnek hozzá látogatók, hiszen most iszonyú sok pihenésre lesz szüksége. Holnap viszont már meglátogathatják - küldött feléjük egy biztató mosolyt, majd magukra hagyta őket. Látszott az arcukon a megkönnyebbülés és kitörtek belőlük az örömkönnyek, miközben ölelkezve szorították egymást. Elméláztam néhány pillanatig, azonban én még mindig nem tudtam, hogy mi is a helyzet Mirandával és ez aggodalommal töltött el. Valamilyen szinten megnyugtatott, hogy most már jól van, de ez nekem nem volt elég. Rövid vacilálás után arra jutottam, hogy odamegyek hozzájuk. Fogalmam sem volt mit mondhatnék, de úgy gondoltam, hogy majd improvizálok.

 

Felálltam és odasétáltam hozzájuk. Kicsit udvariatlannak éreztem magam, hogy csak így ismeretlenül leszólítom őket, de abban a helyzetben ez nem érdekelt. Bár másfajta szituációban képzeltem el az első találkozást Miranda szüleivel, de így hozta az élet. Megköszörültem a torkom és köszöntem nekik. 

 

- Jó estét!

 

Felnéztek rám. Az arcukról nem sok mindent tudtam leolvasni, de az látszott rajtuk, hogy kissé meglepődtek. - Nathaniel? - csendült fel Miranda anyukájának a hangja. Ugyanolyan volt, mint a lányáé. Ezek szerint tudják, hogy ki vagyok. Ez már egy jó jel. De lehet, hogy a rosszakat is hallották rólam. Ajajj...

 

- Igen - bólintottam. - Szörnyen aggódtam Mirandáért. Semmit nem tudtam róla, sőt még most se. Ebben a kórházban senki nem mondott semmit és, és... - nem tudtam folytatni. Ciki vagy nem, de könnybe lábadtak a szemeim. Úgy tűnt az eddigi idegeskedés abban a pillanatban jött ki rajtam.

 

- Nyugodj meg - szólt kedvesen Mrs Hill, majd felállt és meglepetésemre magához ölelt. Még nem találkoztam ilyen kedves és közvetlen emberekkel. Mindig is ilyen szülőkre vágytam, azonban ez nekem nem adatott meg. Sajnos a családunkat nem mi választjuk és kénytelenek vagyunk őket szeretni, akármilyenek is. Visszaöleltem és az arcomon legördült néhány kósza könnycsepp. Annyira tehetetlennek és tudatlannak éreztem magam. Az érzés szinte összeroppantott.

 

- Mi történt vele? - kérdeztem halkan.

 

Csend. Édesanyja ellépett tőlem, majd a férjére nézett. Mr Hill eddig csak csendben szemlélte az eseményeket, de a kérdésemre most ő válaszolt. - Talán vissza kéne jönnöd holnap. Nem a mi tisztünk ezt elmondani. Tőle kell hallanod - nézett rám komolyan. Lehet, hogy nyugtatásnak szánta, de ez csak még feszültebbé tett.

 

Elköszöntünk egymástól és megbeszéltem velük, hogy ők másnap egy órára jönnek látogatóba, én meg kettőre. Nyugtalanul trappoltam hazafelé, miközben cipőm alatt ropogott a hó. Még nem volt késő és Ambernek is megígértem, hogy segítek fát diszíteni. Vagyis inkább én fogom egyedül, mivel azzal, hogy lesérült, mégannyit sem fog csinálni, mint eddig.

 

Kedvetlenül nyitottam be sötétbarna színű bejárati ajtónkon, majd miután kabátomat és cipőmet levettem, a tágas nappaliba sétáltam. Amber és anyám a kanapén ültek a televíziót bámulva. Felismertem, amit néztek, a Randiztam egy sztárral című borzalom ment a tévében. Igen, egyszer Amber kikövetelte magának, hogy filmezzek vele, amibe bele is mentem és akkor is ez a műsor volt porondon. Mit ne mondjak, nem nyerte el a tetszésemet. Egy jó krimit sokkal inkább értékelek.

 

Nem is igazán foglalkoztak azzal, hogy megjöttem, így fogtam magam és kimentem a garázsba, ahol a fenyőfa volt. Már tegnap megvettük, de a vásárra való készülés miatt nem volt alkalom feldiszíteni. Lefaragtam a törzsét, hogy bele tudjam állítani a fenyőfa talpba. Beráncigáltam a hatalmas fát az ajtón, majd mikor ez sikerült, a nappali egyik sarkában helyeztem el. A plafont verdeste a teteje, így még mikor elérhető magasságban volt, a csúcsot feltettem a legfelső ágára. Előszedtem a dobozt, amibe a díszek voltak, persze a lányok folyamatosan lepisszegtek, meg mondták, hogy legyek csendesebb, mert nem hallják a filmet. Na igen. Ezek vagyunk mi.

 

Körülbelül fél óra alatt készen is lettem az egésszel, így egy elégett mosoly kíséretében bevonultam a szobámba. Holnap karácsony. A nap, amikor még a fájó szívek is ragyognak. A jelenlegi helyzetemben, ebben nagyon erősen kételkedtem.

 

- Jaj, Nana - sóhajtottam fájdalmasan, miközben megsimogattam kiscicám hátát. - Mi lehet a kis Tündéremmel? - kérdeztem, bár tudtam, hogy nem ő fog adni választ a kérdésemre. Folyamatosan a szülei és ő jártak a fejemben. Annál rosszabb tényleg nincs, hogy nem tudom hogy van.

 

A rengeteg bennem kavargó gondolat miatt, valószínűleg nagyon elfáradhattam, mivel mikor kinyitottam a szemem, már világos volt. Igen, bizony karácsony reggel lett. Nem mondanám, hogy kipihenten ébredtem. Elhúztam sötétkék függönyöm a jégvirágokkal teli ablakom elől. Az egész táj hófehér volt és most is szállingózott hatalmas pelyhekben a hó.

 

A délelőtt nagyon lassan telt és szinte úgy éreztem, hogy sosem jön el a két óra. Mikor azonban a mutató már fél kettőnél állt, elindultam, hiszen a taxi már a ház előtt várt. Gombóccal a torkomban utaztam el a kórházig, de még akkor sem múlt el ez a szörnyű érzés, mikor már a váróteremben ültem.

 

Tíz percig várakozhattam, mikor Miranda szülei jöttek az egyik folyosó felől. Egyből felugrottam és odasiettem hozzájuk.

 

- Merre van? - rontottam nekik egyből a kérdéssel. Kedvesen visszamosolyogtak rám.

 

- A négyes kórteremben, a folyosó végén - mutatott az apukája az adott pont felé, én bocsánatkérően rájuk néztem és gyors léptekkel indultam el Mirandához. A küszöbön állva pillantottam be a kórtermébe. Megint elfogott az a rossz érzés, ami a kórházaktól mindig rám jön. Ekkor viszont észrevett és egy félmosolyt küldött felém. Úgy örültem, hogy végre újra láthatom és jól van. Hatalmas kő esett le a szívemről.

 

- Jól vagy? - kérdeztem aggódóan, amikor bementem. Egyágyas kórterem volt, az ágyán kívül egy kisszekrény, két darab szék és egy nagyon kicsi tévé volt a berendezés része. Az egyik széket magam alá húztam és megfogva apró kezét, vártam válaszát.

 

- Jól - szólalt meg rekedtesen. Kezét nem húzta el tőlem.

 

- Úgy aggódtam miattad. Pont itt voltam a kórházban a húgommal, mikor megláttalak, ahogy azon a hordágyon tolnak. El sem tudod képzelni milyen érzés volt - hadartam neki. Halványan elmosolyodott.

 

- Hiányoztál - mondta és megszorította kezemet amennyire ereje engedte. A szívem már a torkomban kalapált, annyira boldognak éreztem magam.

 

- Te is nekem. Sajnálok mindent. Hülye voltam - mondtam neki, őszinte megbánással. - Miért nem reagáltál semmire?

 

- Mondtam, hogy szükségem van egy kis időre. Végig kellett gondoljam a dolgokat, amik a bálon történtek, meg amiket elmeséltél nekem. De ennyi idő elég volt, hogy rájöjjek arra, hogy hiányzol és, hogy szeretlek -  szavai visszhangzottak a fejemben. Lefagytam. Én is ugyanígy éreztem, csak kimondva sokkal komolyabbnak tűnt. Sokkal nehezebbnek. Mikor láttam, az arcán azt a várakozó arckifejezést, elmosolyodtam.

 

- Én is szeretlek - válaszoltam őszintén. Igen, szeretem. És ő is engem. Ennél boldogabb nem is lehetnék. Ekkor azonban bevillant, hogy pontosan hol is vagyunk. - De mondd már el, hogy mi történt - faggattam.

 

- Semmi különös - legyintett.

 

- Akkor nem egy büdös kórteremben ülnénk - mosolyogtam rá. - Miranda, tényleg - váltottam komoly hangnemre.

 

- Szeretném elmondani, de még nem most. Kérlek, bízz bennem, semmi komoly bajom nincs - nézett mélyen a szemembe és szorosan magához ölelt. Nem akartam tovább terhelni kérdéseimmel, de nem is akartam annyiban hagyni a dolgot. Tudni szerettem volna, hogy mi történik vele, mit él át, de ő nem osztotta meg velem ezt. Mellkasomhoz szorítva öleltem és akkor számunkra annyira megszűnt a külvilág, hogy szinte egymás szívdobogását is hallottuk. Ekkor eszembe jutott valami.

 

Elhúzódtam tőle és a zsebemben kezdtem kotorászni, mire elővettem egy apró, téglalap alakú díszdobozt. Ezüst színű volt, rajta egy pici masnival. Mosollyal az arcomon nyújtottam át neki, mire ő megdöbbentségében megszólalni sem bírt. - Boldog karácsonyt - mondtam neki, majd közelebb hajolva hozzá, megcsókoltam. Már milyen régóta szerettem volna újra megtenni ezt.

 

- Kö...köszönöm - felelte még mindig döbbenten. - De...én nem vettem neked semmit - görbültek le ajkai.

 

- Hé, nem baj, úgysem érdemeltem meg - legyintettem játékosan, hogy oldjam egy kicsit hangulatát. Félénken nyitotta ki a dobozt, amibe az ezüst színű nyaklánc volt, rajta a kövekkel kirakott M betűs medállal.

 

- Ez gyönyörű - mondta, szinte sírásba fúló hangon. - Én még sosem kaptam senkitől ilyet - nézett rám megszeppenve, mire én kivettem a kezéből és bekapcsoltam tarkójánál a láncot.

 

- Nagyon jól áll - állapítottam meg elégedetten. Ekkor automatikusan odakapott hozzá, majd végre elmosolyodott.

 

Még egy ideig ott voltam nála és elmeséltem neki, hogy apám megkapta az üzletet, így egy darabig nem lesz otthon. Megnyugtattam, hogy Nana jól van és a sikeres karácsonyi vásárról is beszámoltam. Pontosan nem tudta megmondani, hogy mikor engedik haza, de abban reménykedtem, hogy a szilvesztert már együtt tölthetjük.

 

Következő >>