Tanácstalanul álltam még mindig a DÖK terem bejáratában.

 

- Ez nagyon furcsa volt - szólalt meg Melody. - Segíthetek kideríteni, hogy miben mesterkednek? Engem kevésbé vennének észre, mint téged - ajánlotta fel, de csak egy hitetlen pillantással ajándékoztam meg. - Szeretném jóvá tenni a korábbiakat - nézett rám hatalmas kék szemeivel.

 

Habozva ugyan, de végül rábólintottam az ajánlatára. - Rendben, de erről senkinek egy szót se. Nem akarom, hogy rájöjjenek arra, hogy figyeljük őket - szögeztem le a dolgokat.

 

Melody helyeslően bólintott és megbeszéltünk néhány részletet. A lány elmondása szerint, Amber a barátnőivel általában bevonul a női mosdóba és ott megtárgyal velük mindenféle gonosz tervet. Melody megígérte, hogy kihallgatja őket. Jó ötletnek tűnt, hiszen nekem úgy sincs bejárásom oda, így én semmiképpen nem tudnám ezt megoldani. Én a suliban igyekszem figyelni Castiel dolgait, otthon pedig át fogom fésülni Amber szobáját, hátha találok valamit. Mirandáért bármire képes lettem volna.

 

Ebben egyeztünk meg, végül elköszöntünk egymástól és elindultam haza. Otthon úgy gondoltam, körbenézek egy kicsit Amber szobájában, de az ajtaja tárva-nyitva állt. Szerencsétlenségemre otthon volt, ráadásul nem is egyedül. Charlotte-tal hason feküdtek az ágyon és valami magazinokat lapozgattak. Remek. Minimum éjfélig ez így fog menni.

 

Kedvetlenül a szobámba sétáltam és asztalomra könyökölve folytattam annak a kriminek az olvasását, amibe előző este kezdtem bele. Gondolataim közben ide-oda jártak, reménykedve abban, hogy hasonlóképp kiderítem Amber és Castiel tervét, mint ahogy a főhős a bűntényt.

 

Egyszerűen nem sikerült rájönnöm, hogyan fonódnak össze a szálak. Mindenesetre elhatároztam, hogy figyelni fogok minden apró kis részletre, mimikára, gesztusra, szóra, hiszen a testbeszéd árulja el a legjobban az embert. Na meg persze egy kis kutatás  sem árthat. Nem támogatom, hogy más holmijai között turkáljanak, de ez most vészhelyzet. Ilyenkor megszűnnek a szabályok.

 

Nem könnyítette meg a dolgomat az sem, hogy apám mostanában egyre több kérdéssel halmozott el Mirandával kapcsolatban. Talán Amber bogarat ültethetett a fülébe, hiszen nem jellemző rá, hogy érdeklődjön bárki után csak szimpla kíváncsiságból. Nagyon nem tetszett a dolog és csak igen kevés dolgot árultam el a barátnőmről. "Majd megismered." - ez volt a válaszom minden apró kis kérdésre. Úgyis annyira erőltette ezt a villásreggeli-dolgot.

 

Három nap volt már csak hátra addig a bizonyos találkozóig Miranda és a szüleim között. Amikor csak rá gondoltam, rossz érzés fogott el.

 

Mióta megláttam őket, Castiel nem jött iskolába. Az igazgatónőt felhívta, állítása szerint beteg lett, de valahogy nehezen tudtam elhinni. Csak rájuk tudtam gondolni és a teljesítményemre is kihatott ez. Egész héten csak négyeseket kaptam, ami nagyon ritkán szokott csak előfordulni. Az ötös a minimum.

 

A DÖK teremben ültem és próbáltam megírni a fogalmazást irodalom órára, amikor Melody hirtelen berontott az ajtón. Kapkodta a levegőt és szinte meg se tudott szólalni. - Mi az? - álltam fel idegesen, hiszen ok nélkül nem lett volna ilyen izgatott. - Mondd már! - sürgettem.

 

- Amber és Castiel...az udvaron... - mutogatott az ablak felé. Gyorsan odamentem, ahova mutatott, de nem láttam senkit. Kérdően rápillantottam, mire ő is odajött mellém. - Ott voltak...és csókolóztak - habogta. Még, hogy beteg, na persze...

Úgy tűnik újra kezdték a kapcsolatukat. Régen is együtt voltak, csak...Ó, hát persze! Talán nem is Mirandán akarnak bosszút állni, hanem rajtam. Hirtelen kezdett kitisztulni számomra a kép.

 

- Köszönöm Melody. Lehet, hogy rájöttem a dolog miértjére. Persze azt még nem tudom, hogyan tervezik kivitelezni, de talán már jó úton haladok. Megtennéd, hogy figyeled őket továbbra is? - néztem rá kérlelően. Több szem többet lát és Melody most nem okozott csalódást, hiszen ő volt az, aki rávilágított a lényegre.

 

Teljesen új látáspontból próbáltam a helyzetre gondolni, hátha úgy többre jutok, azonban Mirandát nem akartam kihagyni az egészből. Hálásan Melodyra néztem, majd gyorsan bedobáltam táskámba a cuccaim és elsiettem az iskolából.

 

Szinte futottam és meg sem álltam Mirandáék kapujáig. Egy pillanatra a vasból készült kerítésnek támaszkodtam, hogy kifújjam magam, végül pedig megnyomtam a csengőt. Személyesen akartam neki elmondani a történteket. Az eddigiekből tanulva megfogadtam, hogy most már semmiből nem fogom őt kihagyni.

 

Rövid várakozás után, Mrs Hill nézett ki az ajtón. - Ó, Nathaniel! Micsoda meglepetés! Gyere csak be - örvendezett és szinte odalibbent hozzám a kapualjba.

 

- Köszönöm - mosolyogtam rá hálásan.

 

- Mi szél hozott? - érdekődött. Nem akartam részletezni, így csak kurta választ adtam.

 

- Csak szeretnék beszélni a lányával - mosolyogtam rá, nehogy esetleg aggódni kezdjen.

 

Bekísért a házba, aztán a lépcsőre mutatva közölte, hogy Miranda szobája az emeleten található. A házuk szépen volt berendezve és ugyan látszott, hogy nem olyan gazdagok, mégis gyönyörű lakás volt. Az előszoba és a nappali volt az, amit így láthattam, de nagyon takaros volt. A kanapén ült Mr Hill és tévét nézett. Beköszöntem neki, ő pedig intett nekem.

 

Biccentettem köszönetképpen, majd elindultam Miranda szobája felé. Nem volt nehéz kitalálni, hogy melyik az övé, az ajtón nagy betűk hirdették a nevét. Citromsárga és rózsaszín kövekkel volt díszítve az egyébként fekete színű felirat. Elmosolyodtam ezen, majd bekopogtam.

 

- Gyere! - hallottam a hangját. Óvatosan benyitottam és valószínűleg nem rám számított, mivel arcára döbbenet ült ki. Hirtelen meg sem tudott szólalni.

 

- Ennyire örülsz nekem? - viccelődtem vele, mire egy kicsit magához tért. Halványan elmosolyodott, majd odajött hozzám és átölelt.

 

- Miért nem szóltál, hogy jössz? Akkor összeszedtem volna magam - pillantott le melegítő nadrágjára és kinyúlt pólójára.

 

- Így is gyönyörű vagy - simítottam meg kezét. - Fontos a dolog, azért jöttem. - húztam el a számat. Ő ijedt arckifejezéssel meredt rám. - Amber és Castiel terveznek valamit a villásreggelire. Talán olyat, hogy apám előtt rossz színben tüntessenek fel téged. Valószínűleg az én egyik régi hülyeségem miatt. De megpróbálom helyrehozni, ígérem - biztattam. Ő csak megértően rámdőlt.

 

- Mindig kell valaminek történnie - sóhajtott.

 

Átöleltem, miközben körbekémleltem a szobájában. Igazi lányos kis lak, tökéletesen jellemezte Miranda személyiségét. Krém színű falak, amiket sztárokat ábrázoló poszterek, saját készítésű rajzok és közös fényképek borítottak. A szilveszteri bulin készült közös képünk is ott volt, ami mosolyt idézett belőlem elő. Amikor az asztalra pillantottam, megdöbbentett a látvány. Gyógyszerek voltak egymásra halmozva. Különféle méretben és fajtában. Eltoltam magamtól Mirandát és egyből az asztalhoz léptem.

 

- Ezek meg? - néztem rá kérdően, mire ő felpattant és az összeset lesöpörte egy fiókba.

 

- Nem fontos - mondta kétségbeesetten. Fokozatosan gyorsuló levegővételei jelezték, hogy egyre idegesebbé válik.

 

Megragadtam karját, hogy hagyja abba és mélyen a szemébe néztem. Könny csordult le az arcán, miközben még mindig ugyanazzal a tekintettel nézett rám.

 

- Én...én...

 

Befejezetlenül hagyta mondatát, csak szorosan magához ölelt és zokogásban tört ki. Kezdett rajtam is úrrá lenni a kétségbeesés.

 

Következő >>