Percekig csak így álltunk. Ő sírt, én pedig erősen szorítottam a mellkasomhoz. Éreztem, hogy valami baj van, hiszen sosem láttam még ennyire feldúltnak. Teljesen más volt, mint eddig bármikor. A már-már óráknak tűnő hosszú percek, a kínos csend, melyet csak egy-egy szipogás tört meg, nagyon nyomasztó volt. Az agyam pörgött, a kíváncsiság az oldalamat fúrta, mégsem szóltam egy árva szót sem. Felesleges lett volna, amíg nem nyugszik meg, úgysem tudta volna elmondani. Ismertem már ennyire.

Felnézett rám. Sminkje elkenődött, szemei már kivörösödtek a rengeteg könnytől. Még mindig lefagyva álltam ott, szinte mozdulatlanul.

- Baj van - motyogta maga elé halkan. Ezt sejtettem, mégis reménykedtem benne, hogy csak valami más áll a dolog hátterében. Talán összeveszett valakivel vagy esetleg valami iskolai dolog. De nem. - A múltkor a kórházba is emiatt kerültem be - sóhajtott nagyot, még mindig küszködve könnyei ellen. - Beteg vagyok.

Ezt nem akartam hallani. Magamban imádkoztam, hogy csak ne ilyesmiről legyen szó. Az ember ilyenkor hogy tud reagálni? Csak üveges tekintettel bámultam magam elé. Talán fel se fogtam a szavak súlyát, talán csak nem akartam elfogadni. Miért? Miért ő? Mivel érdemelte ezt ki? Pont ő? Némán álltam még mindig. Lábaim a földbe gyökereztek, tagjaim megmerevedtek. Én ezt nem akarom!

Lassan leengedtem karjaimat. Lehajtott fejjel álltam Mirandával szemben. Az arcomon legördülő könnycsepp a parkettán ért földet, ahol apró, szinte szilánkokká vált darabjaiban szívódott be a fába. Tehetetlenség. A világ legrosszabb érzése. Amikor segítenél, amikor bármit megtennél, amikor mindened odaadnád, csak hogy neki jobb legyen. Amikor úgy érzed, hogy megölnek a gondok, mégis akár a lelkedet is odaadnád, azért, hogy újra láthasd felhőtlenül mosolyogni. Legszívesebben összetörtem volna valamit, akármit. Mégse segített volna semmit.

- Most akkor mi lesz? - kérdeztem meg hosszú szünet után. Ennél nagyobb baromsággal nem is állhattam volna elő. Már átkoztam érte magam, amint kimondtam, de végül is mindegy volt.

- Gondolom ugyanaz, mint eddig - válaszolta. Próbált mosolyt erőltetni magára, ami nem igazán sikerült neki. - Csak most már tudod te is. Sajnálom, hogy eddig eltitkoltam - rogyott le az ágyra, ahol hátradőlt. - Nem tudtam, hogy mondhatnám el.

Talán kicsit megkönnyebbült, hogy kiadhatta magából végre. Már nem sírt, de még mindig érezhető volt feldúltsága. Rólam nem is beszélve. Lassan én is az ágy mellé sétáltam és leültem a szélére, ezzel hátat fordítva Mirandának. - Mi ez pontosan? - kérdeztem halkan. Meg akartam tudni mindent a betegségéről.

- Mellráknak indult, mostanra több áttétet is találtak a csontjaimban - fúrta bele arcát a párnába, miután elmondta ezt. Rák. Egy olyan betegség, ami már nagyon régóta irtja az emberiséget. Nem tudom megérteni, hogy a világ nagy okosai még, hogy nem találtak rá valami ellenszert. Ökölbe szorítottam kezem. Megint a tehetetlenség érzése.

Egy ideig néma csend honolt a szobában, végül pedig én is lefeküdtem mellé és átöleltem. Ilyenkor az embernek nincs szüksége szavakra, csak az érzésre, hogy valaki ott lesz mellette. Én ott leszek neki. Soha nem fogom elveszíteni őt többé. Végre felnézett a párnából és a vállamhoz bújt. Reméltem, hogy sikerült megnyugtatnom őt. Az más kérdés, hogy én viszont egyáltalán nem voltam nyugodt. El akartam mondani valakinek a gondjaimat, de nem volt, akihez fordulhatnék. Maximum Lysander, bár az utóbbi időben eléggé eltávolodtunk egymástól. És még ki kellett derítenem azt is, hogy Amber mit forral ellenünk.

Hirtelen annyi gond szakadt a nyakamba, amit senkinek nem kívánok. De nem szabad feladnom. Miranda úgy gondolja, folytatnunk kell mindent úgy, mint eddig. Könnyű ezt mondani, bár tudom, hogy neki még nehezebb. Bármit megtennék érte. Bármit, ami egy hangyányit is segítene.

- Rám számíthatsz mindig - néztem mélyen a szemébe. Halványan elmosolyodott. - Hidd el, bármi történjen, én ott leszek melletted.

- Köszönöm. Szeretlek - suttogta. Ismét csend állt be a beszélgetésbe, de most már egy fokkal jobb hangulatban. Miranda szuszogása fokozatosan vált egyenletessé, s alig telt el fél óra, elaludt a karjaimban. Én jó ideig fent voltam még. Gondolataim nem hagytak nyugodni. Ekkor jött ki rajtam az a feszültség, amit előtte nem akartam mutatni. Könnyeim megállás nélkül potyogtak és csak egy kérdés ismétlődött bennem, újra és újra. Miért?!

Néhány órával később hazamentem. Szerencsémre nem ébresztettem fel, mikor kikecmeregtem a szobájából. Kénytelen voltam otthagyni, apám biztos nem repesett volna az örömtől, ha hétköznap kimaradok. Mostanában sikerült visszafognia agresszióját velem szemben és reméltem, hogy ez így is marad.

Megpróbáltam mindent folytatni úgy, ahogy volt, hiszen Miranda külön megkért rá. Iszonyatosan nehéz volt, de megtettem az ő kedvéért. A péntek gyorsan eltelt. Mirandával folyamatosan sms-eztünk, Melodyval kémkedtünk Amber és Castiel után. Majdnem lebuktunk, hiszen a vörös srácnak szinte érzéke van ahhoz, hogy észrevegye, ha valaki figyeli őt. Sajnos túl kevés időnk volt, így nem derítettünk ki semmit.

Rohamos tempóval érkezett el a szombat, vagyis a villásreggeli napja. Apám évente egyszer rendez ilyet, azonban ezeknek az eseményeknek mindig visszhangjuk van. Kéz a kézben álltunk Mirandával a bejáratban, miközben több száz "közeli barát" szlalomozott jobbra-balra a teremben. Lehet ez mégsem volt jó ötlet...

Következő >>