Ott álltunk kéz a kézben, a rengeteg ember között. Sosem éreztem magam odavalónak. Engem nem boldogítottak a partyk, a luxusholmik, a kiváltságok. Én szinte minden nap arra törekedtem, hogy ezek nélkül is jól szórakozzak. És sikerült is.

Sok ismerős arcot véltem felfedezni a tömegben, hiszen már korábban voltak olyan estélyek, ahol bájolognom kellett az emberek nagy részével. A svédasztalnál megpillantottam Melodyt. A tekintetünk találkozott, állával pedig óvatosan a bal oldala felé bökött, egyenesen abba az irányba, ahol Amber és Castiel álltak egy fal mögött. A húgom elegánsan volt felöltözve, míg Castielen csak hanyagul megkötött nyakkendő és egy ing volt. Fura volt őt így látni. Biztos komoly az ügy.

Megszorítottam Miranda kezét és magammal húztam. Nem féltem sem Ambertől, sem Castieltől, hiszen mit árthatnak nekem? Sokat gondolkoztam ezen és rájöttem, hogy nincs semmi, amit felhasználhatnának ellenem. Sem Miranda ellen.

Megpillantottam apámat, ahogy éppen Mr. Jamesonnal beszélgetett. Irónikus volt. Nagy levegőt vettem és barátnőmre pillantottam, aki egy bólintással jelezte, hogy készen áll. Elindultunk feléjük, ekkor viszont Amber csapódott be elénk.

- Hova, hova? - kérdezte, s egy olyan lesajnáló pillantást vetett ránk, ami még tőle is soknak bizonyult. Bár, ahogy ő szokott viselkedni, azt már nehéz űberelni.

- Menj az útból, Amber - toltam félre a húgomat, hogy végre eljussunk apámékhoz.

- Ezt még megbánod - sziszegte és felfújva magát, sarkon fordult és visszatért a kísérőjéhez. Biztatóan néztem Mirandára, aki csak szerényen hallgatta a jelenetet. Kezdte megszokni, hogy a húgom és köztem itt kezdődik a kommunikáció. Néhány lépésnyire voltunk már csak apámtól, mikor ő felénk fordult. Halványan rámosolyogtam, ő pedig végigmérte Mirandát. Rezzenéstelen arccal bámult rá, majd visszafordult Mr. Jamesonhoz.

- Emlékszik még a fiamra, Nathanielre, ugye? - kérdezte az urat, hatalmas műmosollyal az arcán. - Elhozta az egyik barátját is, Martha-t - összeráncolt homlokkal néztem rá.

- Mirandát - javítottam ki. - És nem egy barátom, hanem a barátnőm - jelentettem ki büszkén és átkaroltam a derekát.

- Örvendek a találkozásnak - festett Miranda is arcára egy hamis mosolyt. Felkészítettem erre a jeges fogadtatásra és elmondtam neki, hogy ilyen esetben mi is a teendő. Apám csak nagyot sóhajtott.

- Most ha megbocsátotok, fontos megbeszélnivalónk van - rázott le minket ennyivel. Már megint ez a stílus. Nem tudom megérteni, hogy hogyan tud úgy viselkedni, mint egy robot. Megértem én, hogy nem szeret engem és nem kíváncsi rám, de, hogy Mirandával is így bánjon. Már éppen úgy döntöttem, hogy elég volt ebből az egészből, amikor Amber figyelmet kért magának. Minden szem rá szegeződött, pont úgy, ahogy ő szereti.

- Elnézést kérek, hogy így megszakítom a beszélgetésüket, de lenne egy nagyon fontos bejelentenivalóm, amire remek alkalom a mostani villásreggeli. Hatalmas öröm számomra bejelenteni, hogy hamarosan nagynéni leszek. Gratulálok a bátyjámnak, Nathanielnek és a barátnőjének, Mirandának, hogy kisbabájuk lesz - kezdett el tapsolni, az emberek pedig meglepve bámultak ránk. Miranda és én tanácstalanul néztünk egymásra. Ez most komoly? Még csak le sem feküdtünk. Amber most túl messzire ment.

- Hagyd, majd elintézem - nyugtattam Mirandát, mikor megindult Amber felé. Ekkor azonban apám ragadta meg a karomat.

- Most velem jössz - rángatott be az egyik terembe. Csak szó nélkül követtem. Tudni kell, hogy a mi világunkban valóságos öngyilkosság, ha valaki gyereket vállal. Az érdekházasság ajánlott, a gyerek azonban ilyen korban a teljes társadalmi megszégyenülést jelenti. - Mégis mikor akartad ezt velünk közölni? - szegezte nekem a kérdését, miközben a torkomat egyre erősebben szorította. - Nem volt nekünk elég az a tavalyi eset? Komolyan ennyire agyatlan vagy, hogy ismét ez kell velem történjen?

- Emlékeztetnélek, hogy akkor nem én voltam az, aki miatt szégyenkezned kellett. Sőt, most sem. Még csak le sem feküdtem senkivel - próbáltam kihámozni magam a szorításából, ami kicsit gyengült, de még mindig éppen elég erős volt ahhoz, hogy a nyakamon piros folt maradjon.

Mikor eljutott a tudatáig, amit mondtam, elengedett. - Akkor miért állítja ezt a húgod? - kérdezte értetlenül.

- Fogalmam nincs. Mert neki ez a szórakozás - rántottam meg a vállam - és mert újra együtt van Castiellel.

- Vigyázz, mit beszélsz - emelte fel ismét a hangját és beleütött a falba.

- Nem hazudok. Most is együtt vannak itt - jelentettem ki teljes nyugalommal.

- Itt van az a szemétláda is? - úgy tűnt, tényleg meglepte a dolog. - Mindjárt elintézem, hogy eltakarodjon az életünkből örökre - indult meg feldúltan az ajtó felé, ahol Mirandának ütközött. - Te hallgatóztál?

Miranda csak ártatlan arckifejezéssel nézett rá. - Nem uram, csak most jöttem, viszont elkaptam egy beszélgetésmorzsát és úgy vélem, hogy nem lenne jó dolog most vitatkozni velük - mondta meg a véleményét, mire apám összehúzott szemekkel pillantott rá.

- Ne hidd, hogy majd pont a te véleményedre fogok adni - felelte idegesen és elsuhant Miranda mellett. Ketten maradtunk a teremben a barátnőmmel és én beljebb húztam az ajtóból.

- Mit hallottál? - kérdeztem tőle, miközben a falnak dőlve csúsztam le a földig.

- Mindent - telepedett ő is mellém. - Miért nem mondtad, hogy apád így bánik veled? Ugye tudod, hogy emiatt fel is jelenthetnéd? - kérdezte és szemében az aggódás tükröződött.

- Tudom, de nem akarom - ráztam meg a fejem.

Csak megértően fogta meg a kezem és a vállamra dőlt. - A húgod egy boszorkány. A családod pedig szörnyű, már ne is haragudj.

Felnevettem. - Szerintem is.

A telefonom jelzett, hogy sms-em érkezett. Előhúztam a zsebemből. A húgom írt.

" Remélem megbántad már a tavalyit. Még nincs vége..." - állt az üzenetben. Megmutattam Mirandának is.

- Mégis mi történt tavaly, amiért ez a viszonzás? - kérdezte kíváncsian. Egy nagyot sóhajtottam, mielőtt belekezdtem volna a mesélésbe.

Következő >>