- Mi a francot csináltok itt? - rontottam idegesen a húgomnak és a pasijának. - Tudod, hogy anyáék mennyire aggódtak érted? Te meg úgy viselkedsz, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy csak úgy eltűnsz egy időre.

Amber felnevetett. - Ugyan már. Ne csinálj úgy, mintha érdekelne téged bármi is, ami a családunkról szól - intett le a húgom és kézenfogva Castielt a pulthoz sétáltak, ahol rendeltek maguknak valami töményet.

- Na ezt már nem - szűrtem idegesen a fogaim között.

- Mit fogsz tenni? - kérdezte félve Miranda.

- Szólok a szüleimnek. Szerintem még nem tudják, hogy előkerültek - hadartam és megfogva Miranda kezét, kihúztam a kávézó elé. Elővettem a telefonomat és tárcsáztam anyám számát, aki ideges hangnemben beszélt velem. Lehet, hogy felébresztettem őket, de ezért talán megéri felkelniük. Gyorsan ledaráltam neki a történéseket, ő pedig feltehetőleg azonnal kiugrott az ágyból, mert hallottam, ahogyan a földre zuhant a telefonja.

- A tavalyi dolgoknak van köze ahhoz, hogy eltűntek? - kérdezte a barátnőm, akinek még azóta sem volt alkalmam elmesélni az akkori történéseket. Bólintottam egyet válaszképpen.

- Ha lenyugszanak a kedélyek, mindent elmesélek, ígérem - tűrtem a füle mögé az egyik hajtincsét és egy apró csókot lehelltem ajkára. Ő ezt megértette és átölelt. Egy ideig így voltunk, azonban ez a pillanat nem tartott sokáig, hamarosan apám BMW-jének a fénye világította be a kávézó külső falait.

- Itt vannak? - csapta be maga után az ajtót és idegesen várta a válaszomat.

- Igen - bólintottam. Szinte félresöpört bennünket az útból és berontott a Green Apple-be. Amint meglátta a húgomat, rendre parancsolta és a következő pillanatban Amber dühösen trappolva jött ki a helyről, majd duzzogva beült a kocsiba. Apám még mindig ugyanolyan arcot vágva sétált kifelé, de meglepetésemre Castiel is ott volt a nyomában.

- Menjetek be - mondta apám Mirandának és nekem, amikor kilépett a teraszra. Vonakodva bár, de visszamentünk az épületbe. A kíváncsiságom viszont nem hagyott nyugodni és amint Mirandát Rosalyaékra bíztam, én ismét kimentem, hogy rájöjjek mi folyik itt.

A kávézó mögött hallottam meg a hangjukat. Szememmel valami búvóhely után kutattam, de csak néhány szelektív hulladékgyűjtő konténer volt, ami ennek helyéül szolgált. Észrevétlenül odalopóztam és lekuporodtam néhány szemeteszsák mellé. Nem voltam tőlük messze, de mégsem értettem minden szavukat tisztán, hiszen a bentről kiszűrődő zene és kiabálás zaja eléggé elnyomta a hangjukat.

- Mégis mit képzeltél? - markolta meg apám Castiel pulcsijának a nyakát.

- Csak nyugalom - hangzottak a vörös srác szavai. - Az egész csak a pénzért volt. A többi engem nem érdekel.

- Ajánlom is. Itt egy csekk tízezer dollárról - nyomta a kezébe a fecnit. - Remélem elég lesz ahhoz, hogy elfelejtsd a családunkat.

- Majd meglátjuk - szabadult ki Castiel apám szorításából és zsebre vágott kézzel hagyta el a szülinapi bulim helyszínét. Apám körbenézett, hogy hallotta-e őket valaki. Szerencsére engem nem vett észre, így beszállt a kocsiba és Amberrel együtt elhajtott. Egy nagy sóhaj kíséretében másztam ki a gyűjtők mellől. Magamban bosszankodtam, miközben lépkedtem vissza a buli helyszínére. A hangulatom eléggé el lett rontva, ám nem akartam, hogy ezzel esetleg megbántsam Mirandát, így megpróbáltam úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Legalább is, amíg a buli véget nem ér.

Egész jó színész lehetnék, hiszen senkinek nem tűnt fel az, hogy bármi problémám is lenne, így hál'istennek legalább az ő kedvük nem ment el ettől az egésztől. Mikor vége lett, elbúcsúztunk mindenkitől, a barátnőmnek pedig megígértem, hogy hazasétálok vele.

Fáradtan ballagtunk a járdán egy darabig, de aztán Miranda megtörte a csendet.

- Jól vagy? Elég nyomott voltál a buli végére.

- Jól, csak...áh, nem. Annyi gond van a családommal, hogy az valami hihetetlen. Most is, tavaly is és egész eddigi életem során is - csak hümmögött a szavaim hallatán.

- A családunkat nem választhatjuk meg - mondta végül.

- Kár - nevettem fel kínomban - viszont azt hiszem ideje elmondanom neked a tavalyiakat. Emlékszel még, amikor a villás reggelin Amber kiállt a vendégek elé és azért, hogy megszégyenítsen bennünket, azt mondta, hogy gyerekünk lesz?

- Persze. Hogy is felejthetném el?

- Apám nem véletlenül lett a hír hallatán annyira dühös. Tavaly ugyanezt élte át, csak akkor a dolog nem volt kacsa - Miranda csak összeszűkült szemekkel pillantott rám. - Mármint nem miattam - hadonásztam mentegetőzve. - Amber miatt. Terhes volt Castieltől.

- Ez most komoly? És mi lett a babával? - hitetlenkedett.

- Megszületett, ám apám nem akarta, hogy emiatt szégyenbe kerüljön ő vagy a család, így az ő szavaival élve "elintézte" a dolgot. Lefizetett valakit, hogy fogadja magához a picit. A húgom ezt nem akarta, hiszen tulajdonképpen azért is intézte úgy a dolgot, hogy összejöjjön a gyerek, nehogy Castiel szakítson vele és úgy gondolta, hogy ez egy ok arra, hogy együtt maradjanak. De nem számolt apámmal...

- Úristen. Erre nem is tudom mit lehet mondani - válaszolt még mindig döbbenten.

- Ám ez még nem minden. Mikor megtudta, hogy terhes, le akart lépni Castiellel Dél-Amerikába titokban, én viszont egyszer meghallottam a beszélgetésüket és elmondtam a szüleimnek. Ők pedig ugye elhitették vele, hogy nem gond, ha megtartja, de mindezt csak azért, hogy ne veszítsék el és ne kelljen kitalálniuk újabb hazugságot, ha véletlenül valaki rákérdezne, hogy mi lett Amberrel. Így egy évig magántanuló volt és szinte ki sem lépett a házból - meséltem, visszagondolva, hogy milyen szörnyű időszak is volt az. - Azóta engem hibáztat az egészért.

- De egyáltalán nem te tehetsz erről - állt meg Miranda és szembefordult velem.

- Ő így gondolja - húztam el a számat.

- És most miért voltak újra együtt?

- Passzolok. Elkaptam egy beszélgetésmorzsát apám és Castiel között. A srác azt mondta, hogy csak a pénzért csinálta. Talán Amber pénzt ajánlhatott fel neki?

- Azon sem lepődnék már meg ezek után - ingatta a fejét.

- Én sem - értettem egyet a barátnőmmel, ezután még néhány utcát sétáltunk és odaértünk a kapujuk elé. Egy forró csókkal búcsúztunk el egymástól, majd nyugtalanul és fáradtan lépkedtem el a házunkig. Semmi másra nem vágytam, csak arra, hogy végre lefeküdhessek aludni és elfelejtsem ezt az egész mizériát a családom körül.

Forgott velem a világ, amikor végre ledőlhettem az ágyamba. Lehet az alkohol volt az oka, de már azon se csodálkoztam volna, hogy ha az eddigi idegeskedés jönne ki rajtam ily módon. Sokáig vergődtem, mire sikerült végre elaludnom.

Már dél is elmúlt, mire felébrednem. A fájdalom a fejembe hasított, ahogy megpróbáltam felülni. A mobilom az este folyamán lemerült és csak miután sikerült kikelnem az ágyból, utána tettem fel töltőre. Amikor bekapcsoltam rengeteg nem fogadott hívást mutatott, de egyáltalán nem volt ismerős a szám, amit a kijelzőn láttam. A nem fogadott hívások között egy sms is megtalálható volt. Nem sokkal azután érkezett, hogy én hazaértem. Olvasni kezdtem.

" Nathaniel, baj van. Amilyen gyorsan tudsz, gyere a kórházba. Mrs. Hill " - idegesen az ágyra dobtam a telefont és amilyen gyorsan csak tudtam, magamra kapkodtam a ruháimat. Nem akartam taxit hívni, hiszen a lehető leghamarabb akartam odaérni a kórházba. Leszaladtam a lépcsőn, elmondtam anyámnak, hogy milyen üzenetet kaptam, ő pedig nagy nehezen beleegyezett, hogy elvisz kocsival. Ujjaimat tördelve ültem az autóban, miközben újra és újra megfogalmazódott bennem a kérdés, hogy miért történik mindez velem?

Következő >>