Tudtam, hogy Miranda betegsége komoly és nem játék, de mégis mivel az utóbbi időszakban nem jelentkezett nála semmi probléma, próbáltam a szőnyeg alá söpörni az egészet, mintha nem is lenne. Úgy voltam vele, ha nem veszek róla tudomást, nincs is. Egy ideig úgy tűnt, hogy ez megoldás, de a száraz valóság visszarántott az álomvilágból.

Szívem hevesen dobogott, mialatt anyámmal a kórház felé tartottunk. A viszonylag rövid útszakasz most tízszer hosszabbnak tűnt.

- Nem mehetnénk gyorsabban? - kérdeztem feszülten, miközben újra és újra az órámra pillantottam.

- Nath, ígyis már a megengedett sebességnél többel megyünk. Nyugodj meg, mindjárt odaérünk - közölte anyám halál nyugodtan. Irigyeltem a hidegvérét, bár én is így tudtam volna hozzáállni a dologhoz.

Mikor megérkeztünk, egyből kiszúrtam a Hill házaspárt és odasiettem hozzájuk. Ők elmondták, hogy nemrégiben erősebb gyógyszert írt az orvos Mirandának és úgy tűnik, a szervezete nem viselte jól, ezért kellett behozni a kórházba. Az pedig rátett az egészre, hogy ivott alkoholt. Ha tudtam volna...

- Magánál van? Be lehet menni hozzá? Maguk látták már? Jól van? - bombáztam a kérdésekkel a szüleit, mire ők csak nyugtatóan elmosolyodtak.

- Igen, minden rendben van, menj csak be hozzá - mutattak az ajtóra. Sietve lépkedtem és mikor megpillantottam a barátnőmet, hatalmas kő esett le a szívemről.

Sápadt volt, meggyötört arccal nézett ki az ablakon.

- Szia - köszöntem be viszonylag halkan, nehogy megijesszem. Hátrafordult és elmosolyodott. Mikor odamentem hozzá, szorosan magamhoz öleltem. - Jól vagy?

Némán bólintott. Hosszú percekig így voltunk, mikor eltolt magától.

- Eddig a gyógyszeres megoldással próbálkoztunk, de úgy tűnik, hogy ez nem vált be - halkult el a hangja - kemoterápiára kell járnom, hetente egyszer.

Nagyot sóhajtottam. - Elkísérlek minden alkalommal.

- Nem kell - legyintett - nem akarom, hogy a legrosszabb állapotomban láss - mosolygott kínjában.

- Hé - simítottam végig az arcán - mindig veled leszek. És biztos vagyok benne, hogy a legrosszabb állapotodban is gyönyörű vagy.

- Te meg elfogult - nevetett és nyomott az arcomra egy puszit. Hosszasan beszélgettünk az állapotáról és a terveinkről a jövőt illetően. Két napot kellett csak kórházban töltenie.

Az idő csak úgy repült és szinte észre sem vettük, de már beköszöntött az április. Ez idő alatt minden héten elkísértem Mirandát a kemoterápiára. Előtte is közel álltunk egymáshoz, viszont ez az időszak még inkább összekovácsolt bennünket. Próbáltam oldani a hangulatát és mindig a dolgok pozitív oldaláról szemlélni a világot. Szerencsére ő is partner volt ebben és egy pillanatra sem hagyta el magát.

Mikor végeztünk a kórházban, hazakísértem Mirandát. Ezek a napok már szinte rutinszerűen teltek. Amint hazaértem, a szobámba siettem és az íróasztalom fölé ültem, azzal a szándékkal, hogy írjak. Úgy éreztem, hogy talán egy szinttel feljebb léphetek az írást illetően, ezért belekezdtem egy regénybe. Mirandáról szól. Az egész lényéről, a megismerkedésünkről, a betegségéről és arról, hogy milyen jól kezeli azokat a problémákat, amiket a családunk okoz neki. Címet nem találtam még neki, de azon gondolkozom, hogy a Tündér lenne a legmegfelelőbb. Az annyira ő lenne.

Egy délután alatt legépeltem két iszonyú hosszú fejezetet. Már az agyam is teljesen elfáradt a koncentrálástól. Éppen a konyhába indultam, hogy hozzak magamnak egy kis vizet, amikor megcsörrent a telefonom. Egy ismeretlen számot jelzett, de azért felvettem.

- Halló? - szóltam bele.

- Szép estét, Nathaniel. Noah White vagyok - te jó ég. Teljesen elfelejtettem válaszolni neki a gyakornoksággal kapcsolatban, holott ez lehetne életem lehetősége.

- Ü-üdv - dadogtam - elnézést, hogy eddig nem szóltam vissza az ajánlatát illetően, de rettentő sok dolog jött közbe - szabadkoztam.

- Valóban? - tartott egy kis szünetet. - Azt hittem, hogy nem érdekel az ajánlat.

- Dehogynem! - vágtam rá egyből.

- Remek, mert pont ezért hívtalak. Ez esetben küldj nekem egy e-mailt az adataiddal, hiszen le kell adjam a kiadómnak, hogy gyakornokot veszek magam mellé.

- Persze - bólintottam. Valahogy mikor vele beszélgettem, teljesen lefagytam és úgy viselkedtem, mint a kis katonák, amikor az őrmester rájuk kiabál, holott Noah egyáltalán nem tűnt szigorú embernek. Talán túldramatizáltam a dolgot, de egyszerűen nem akarok előtte hibázni.

- Köszönöm. Jó éjszakát! - nyomta ki a telefont, én pedig néhány percig csak mozdulatlanul álltam a szobám közepén. Alig hittem el, hogy ez megtörténik velem. Egyből írtam egy sms-t Mirandának, hogy most már biztos a gyakornokságom Noah-nál, ő pedig egy olyan biztató és vidám üzenetet küldött vissza, hogy azután szinte fülig ért a szám.

Amikor végre magamhoz tudtam térni, elindultam ki a konyhába, de apró neszeket hallottam. Próbáltam a lehető leghalkabban közlekedni, hiszen már előfordult, hogy betörtek hozzánk, így nem akartam semmit a véletlenre bízni.

Macskaszerű léptekkel haladtam az étkező felé. Fény szűrődött ki onnan. Óvatosan bekukkantottam. Apám ült bent, háttal nekem. Az asztalon különféle ici-pici zacskók sorakoztak, mindegyikben bogyók vagy fehér por volt. Nem akartam a legrosszabbra gondolni és csak reménykedtem benne, hogy nem drogozik és csak én kombinálom túl, de amikor észleltem, hogy egymás után kapkodta be a pirulákat, rá kellett jönnöm, hogy jól gondoltam. Már éppen menni akartam vissza a szobámba, amikor hirtelen megfordult.

- Nem láttam semmit - mentegetőztem egyből, de ő egy gyors mozdulattal felállt, aminek következtében a szék is feldőlt, nagy robajt csapva ezzel a nyugodt éjszakában. Idegesen lépett elém, a falnak szorított és öklét fenyegetően lóbálta előttem.

- Erről egy szót se senkinek. Főleg ne anyádnak - mondta egyenként kihangsúlyozva a szavakat.

- Nem mondok semmit - súgtam, de nem az következett, amit vártam. Úgy gondoltam, hogy majd szépen elengedi az ingem gallérját, én némán besétálok a szobámba és soha többé nem ejtünk róla egy szót sem. Igen, én naiv ezt hittem. Azonban más módszert talált arra, hogy biztosan betartsam az ígéretemet. Ököllel két hatalmas ütést intézett felém, melynek következtében felszakadt a szám és a szemem körül is iszonyúan lüktetett. Ijedt és kiábrándult tekintettel löktem el magamtól és a szobámba siettem, magamra zárva az ajtót.

Annyira gyengének és gyávának éreztem magam. Egy nullának. Miért kapom mindig ezt tőle? Tőle, akitől a legnagyobb elismerést várnám? Amber, aki százszor rosszabb dolgokat csinált, még egy rossz szót sem kapott érte, ellenben én a legkisebb dolog miatt is bántva vagyok. Egy zsebkendőt kaptam le az íróasztalomról és az ajkamhoz szorítottam. A vér pirosra festette a hófehér anyagot. Iszonyú sok dolog kavargott a fejemben. Hirtelen összeraktam a képet, hogy apám agressziója miből is fakad. Viszont ez azt is jelenti, hogy egy olyan ember, akinek problémái vannak. Akinek problémái vannak, az pedig segítségre szorul.

Órákon át csak a plafont bámulva agyaltam azon, hogy elmondjam-e valakinek. Segíteni akartam rajta, ám féltem is a következményektől. Tanácstalan voltam. Nem tudtam, hogy mit kéne tennem, hogy ez mennyiben befolyásolná az életünket vagy az amúgy sem túl rózsás viszonyunkat apámmal. Végül úgy határoztam, hogy lefekszem, és talán ha majd eljön a másnap tisztábban fogok látni mindent.

Következő >>